Felnevetett, de a nevetésében semmi jókedv nem volt.
– Most majd azt is összeírod, ki hány villanykörtét csavart be?
Katalin szó nélkül letette az irattartót az asztalra.
– Azt fogom összeszámolni, ami az én nevemen van, és amit én fizettem ki. Az égőket pedig nyugodtan elviheted ráadásnak.
András odalépett az asztalhoz, felpattintotta a mappát, végigfutotta az első lapot, aztán elhúzta a száját.
Legfelül Katalin házasság előtti szobájának adásvételi szerződése feküdt. Alatta a banki igazolás a beérkezett összegről. Utána ennek a lakásnak az egyik befizetési bizonylata következett. Majd a felújítás költségvetése, a konyhabútor megrendelése, részletre vett háztartási gépek papírjai, az autóhitel lezárásáról szóló irat. Mindenen dátum, összeg és Katalin aláírása.
– Te ezt mind megőrizted? – kérdezte András, most már gúny nélkül.
– Természetesen.
– Minek?
– Mert a bútor lehet szép és tartósnak látszó, az emberek viszont néha nagyon átmenetiek.
Katalint magát is meglepte, milyen egyenletesen csengett a hangja. Nem azért mondta, hogy egy jól hangzó mondattal sebet ejtsen rajta. Azt akarta, hogy András végre meglássa, min élt ennyi éven át. Nem a kényelmen. Hanem valakinek a törlesztésein, valakinek a szerződésein, valakinek a munka után, éjszaka számolgatott költségein.
András félredobta az első papírt.
– Én is tettem ebbe a családba.
– Pontosan mibe?
– Mindenbe.
– Remek válasz. Csakhogy a közjegyzőnek ennél valamivel kézzelfoghatóbb dologra lesz szüksége, mint a levegő.
Nóra a háta mögé csúsztatta a telefonját. Valószínűleg már felvételt készített. András észrevette, és ráförmedt:
– Tedd el!
– Ne ordíts rá – mondta Katalin halkan. – Rajtad ez már úgysem segít.
A férfi hirtelen felé fordult.
– Most azért akarsz semmivé tenni, mert elmegyek?
– Nem. Ezen te dolgoztál eleget.
Ekkor Katalin telefonja rezegni kezdett. A kijelzőn ez állt: „Tímea Ilona”. András meglátta a nevet, és mintha egy árnyalattal magabiztosabbá vált volna.
– Vedd fel. Anyám majd elmagyarázza neked, hogy nem így szokás elválni.
Katalin fogadta a hívást, és kihangosította.
– Katikám – szólalt meg azonnal az anyósa száraz, fáradtan parancsoló hangon. – András mindent elmondott. Ne alázd meg a férjedet ok nélkül. El lehet válni tisztességgel is. Nem kell kanapét, kanalat számolgatni.
– Nem a kanalakat számolom, Tímea Ilona. Hanem a befizetéseket.
– Ugyan mi különbség van aközött, ki fizetett? Együtt éltetek.
– Önnek talán nincs. A közjegyzőnek viszont lesz.
– Már megint ezek a papírjaid. A férfi elmegy, te meg azonnal ráveted magad a vagyonra.
Katalin egy pillanatra lehunyta a szemét. És ekkor megérkezett a kétely: hűvösen, kellemetlenül, makacsul. Lehet, hogy kívülről tényleg kicsinyesnek látszik? Lehet, hogy András később azt meséli majd, a felesége bosszúból még a polcokat is tételesen felírta? Lehet, hogy Nóra emlékezetében is így marad meg: nem fájdalommal, hanem egy irattartóval a kezében?
A bizonytalanság azonban csak addig tartott, amíg András, anyja támogatásától megerősödve, megkönnyebbülten kifújta a levegőt, és odavetette:
– Na látod. Legalább valaki érti, hogy cirkusz nélkül kell szétmenni.
Abban a másodpercben Katalin mindent megértett. Nem a válás érdekelte. Nem a méltóság. Hanem az, hogy továbbra is hozzáférhessen mindahhoz, amit gondolatban már odaígért egy másik nőnek.
– Rendben – mondta a telefonba. – Akkor holnap találkozunk a közjegyzőnél. És valóban kulturáltan válunk el. Iratokkal.
Tímea Ilona egy pillanatra elhallgatott.
– Miféle közjegyzőnél?
– Zoltán Péternél. András emberhez méltó megoldást akar, igaz? Akkor papírok alapján tisztázzuk, mi az, ami közös, és mi az, ami a másé.
Katalin bontotta a vonalat, még mielőtt az anyósa felháborodhatott volna.
András már nem nézett rá olyan biztosan, mint néhány perccel korábban.
– Te komolyan közjegyzőhöz akarsz rángatni?
– Nem rángatlak. Csak felajánlok egy kényelmes formát. Te szereted, ha minden szépen van elrendezve.
– Te nem vagy normális.
– De. Csak már nem vagyok összezavarodva.
Aznap este András mégsem ment el. Csapkodta a szekrényajtókat, zörgött a fürdőszobában, hosszasan cigarettázott a lépcsőházban, ideges üzeneteket írt valakinek, aztán újra bejött, és úgy bámulta a tévét, mintha fejben már le is emelte volna a falról. Katalin a konyhában ült, átnézte az osztály jelentésének maradék számait, közben pedig hallotta, ahogy Nóra a szomszéd szobában suttogva beszél a telefonba:
– Nem, nem megyek ki… Itt most nagyon furcsa minden… Nem, a nagynéném nem sír…
És ez vágott belé a legélesebben. Nem a szerető létezése. Nem az, hogy András el akar menni. Nem is az idegen lakás, amelyet a férfi már a tervei közé rajzolt. Valami egészen más fájt igazán.