– Rendben – mondta Katalin, és lehajtotta a laptop fedelét. – Akkor csak azt vidd magaddal, amit valóban te vettél.
András a nappali közepén állt, olyan arccal, mint aki nagy, drámai jelenetre készült, de könnyek és kiabálás helyett csupán egy hűvös, tárgyilagos megjegyzést kapott válaszul. Mögötte halkan derengett az új tévé képernyője. A zakója a kanapé karfáján hevert. A dohányzóasztalon kihűlőben volt a tea, amelyhez hozzá sem nyúlt, miközben arra készült, hogy bejelentse: új életet kezd.
Nóra szobájából lapok halk zizegése hallatszott. A lány úgy tett, mintha a jegyzeteit bújná, Katalin azonban pontosan tudta, hogy minden egyes szót hall.
– Meg sem kérdezed, ki az a nő? – húzta gúnyos mosolyra a száját András, erőltetett magabiztossággal.
– Nem.
– És az sem érdekel, miért megyek el?
– Engem most inkább az foglalkoztat, mivel távozol.
A férfi pislogott egyet, mintha elsőre fel sem fogta volna, mit hallott.
A lakás körülöttük pontosan olyan volt, amilyenné Katalin tíz év alatt aprólékosan alakította. Világos falak, olcsó cicomák nélkül. Szürkés homokszínű kanapé egy friss kollekcióból, amelyhez ő szerzett céges kedvezményt. Az előszobában magas szekrény, az ő igényeire méretezve. A konyhában matt frontok, amelyeket András vendégek előtt előszeretettel nevezett „az én ízlésemnek”, holott a bemutatóteremben egyszer járt, akkor is alig húsz percre. A hálóban végre rendes, ortopéd ágyrácsos ágy állt, nem az a nyikorogva kínzó förtelem, amelyen az első években aludtak. A lodzsán polcok sorakoztak az iratos dobozoknak és a szezonális holmiknak. András mindezt már régen úgy hordta magán, mintha a saját történetének bizonyítéka volna. Kényelmesebb így: más rendjében élni, aztán saját nagyságként mutogatni.
– Most komolyan meg akarsz alázni? – sziszegte.
– Nem. Csak nem szeretném, ha bármi összekeveredne. Elmész, tehát azt viszed, ami a tiéd.
– Ebben a lakásban minden közös.
Katalin felnézett rá.
– Akkor kezdjük magával a lakással.
András halkan felhorkant.
– Ne gyere nekem ezekkel a könyvelős trükkökkel. Nem a munkahelyemen vagyok.
– Kár. Ott legalább tudod, hogy a számok sokszor őszintébbek az embereknél.
A férfi felkapta a zakóját a fotelről, aztán ugyanazzal a lendülettel visszadobta. Leült, majd rögtön fel is pattant. Másfajta választ várt; ezt elárulta a vállának ideges mozgása és az a gyorsan előtörő ingerültség, amely egyre kevésbé fért meg a szépen eljátszott „én most elmegyek” szereppel. Neki jelenet kellett volna. Olyan, amely után hősként távozhat: nehéz döntést hozó férfiként, megfáradt háttal, a „sokat tűrtem” mondatával a zsebében. Katalin egyetlen mondattal szétszedte az egész előadást.
– Régóta van valakid? – szólalt meg halkan Nóra az ajtófélfától.
Mezítláb állt ott, otthoni pulóverben, telefonnal a kezében, és az arcán látszott, hogy maga sem tudja, visszamenjen-e, vagy maradjon.
András élesen felé kapta a fejét.
– Ne szólj bele a felnőttek dolgába.
– Nálam lakik – felelte Katalin. – És amíg itt van, ez az ő otthona is. Pont annyit fog hallani, amennyit te behoztál ebbe a nappaliba.
Nóra nem mondott semmit. Csak vállával a falnak támaszkodott, és félrenézett.
András hirtelen puhábban, már-már leereszkedő hangon folytatta:
– Kata, ne csinálj ebből vásári jelenetet. Nem ellenségként jöttem. Emberi módon akarok elválni. Kicsinyeskedés nélkül. Nem arról vitatkozni, ki vett villát, ki vett sámlit.
– A villákat nyugodtan hagyd itt. Nem fogok sírni miattuk. De az autót, a tévét, a kávégépet meg a bútorokat, úgy látom, már valakinek előre odaígérted.
András mozdulatlanná dermedt.
Alig lehetett észrevenni: egy rövid feszülés a nyakában, egy súlyosabb pillantás, a kelleténél hosszabb szünet a következő szó előtt. Katalin azonban tizenöt éve dolgozott értékesítésben. Pontosan felismerte azt a pillanatot, amikor valakit még nem kaptak rajta, de már fejben számolgatja, hány kijárata maradt.
– Miről beszélsz? – kérdezte túl sima hangon.
– Arról, hogy ilyen bejelentést nem üres kézzel szoktak tenni. A fejedben már megvan az új életed berendezése. És úgy sejtem, abban nem egyetlen bőrönddel érkezel.
– Túlságosan élénk a képzeleted.
– Nekem inkább jó a memóriám.
Katalin felállt, kiment a lodzsához, kinyitotta a felső szekrényt, és elővett egy kék, patentos irattartót. András egyre növekvő bosszúsággal követte a tekintetével. Nóra továbbra is az ajtónál maradt.
– Ezt most komolyan gondolod? – kérdezte András kurtán.