Aztán a tekintete lejjebb csúszott: meglátta az átázott, bordó foltot, az anyja lángvörös arcát, és már üvöltött is befelé a lakásba:
– Gábor, te megőrültél, te állat?!
Gábor kezében még ott volt a majdnem teli pohár. Nem sokat gondolkodott. A mozdulat rövid volt, pontos és meglepően elegáns. Andrea kiáltása félbeszakadt, amikor a bor végigcsorgott az arcán, majd a gallérjába szivárgott.
Gabriella olyan élesen sikított fel, hogy még a kaputelefon is visszhangzott tőle a lépcsőházban. A következő pillanatban megfordult, és a lépcső felé vetette magát, közben vállal telibe kapva a saját férjét. Zoltán, aki egyébként megfontolt, nehézkes ember volt, négykézlábra zuhant. A nadrágja hátul hangos reccsenéssel adta meg magát, és a lépcsőfordulóban ünnepélyesen elővillant a világoskék alsónadrágja.
– Zoltán, kelj már fel – jegyezte meg valaki fáradt hangon.
Egy perccel később minden elcsendesedett. Aztán szinte azonnal megszólalt a csengő.
Gábor ment ajtót nyitni. A küszöbön Benedek állt Krisztinával, mindketten kissé lihegve, mintha sietve érkeztek volna.
– Figyelj – kezdte Benedek –, lent a ház előtt láttunk egy kisebb futóversenyt. Egy nő borosan, mögötte még egy boros nő, aztán egy férfi, akinek hátul szellőzőnyílás nyílt a nadrágján. Mondd, neked van ehhez bármi közöd?
– Csak érintőlegesen – felelte Gábor nyugodtan. – Én mindössze töltögettem.
A vendégek közül valaki nem bírta tovább, és hangosan felnevetett.
Gábor ezután bement a hálószobába. Viktória már elkészült: sötétzöld ruhát viselt, fülbevalót tett fel, a szája finoman ki volt festve. A férje magához húzta, és megcsókolta.
– Az asztal megúszta – mondta.
– És te?
– Semmi bajom. Bár meg kell jegyeznem, a bor gyorsabban fogyott, mint ahogy eredetileg terveztem.
Viktória nem faggatta tovább. Kilépett a nappaliba, mosollyal fordult a társaság felé, és könnyed kézmozdulattal az asztalra mutatott.
– Akkor kérem, foglaljatok helyet! Ha jól emlékszem, ma ünnepelni gyűltünk össze.
A szobán végigsöpört egy közös, megkönnyebbült sóhaj.
Az este végül zajos, felszabadult és egészen vidám lett. Nóra háromszor is megpróbálta átadni a koronát, Márk pohárköszöntőt mondott arról, hogy immár neki van a legszebb felesége és a legtehetségesebb unokatestvér-menyasszonya, Júlia pedig egy párnán trónolva őrizte az eklerfánkokat, mintha állami kincsek lettek volna. Réka elmesélt egy történetet, amely után Benedek annyira nevetett, hogy levegőért könyörögve szünetet kért.
– Rád – emelte fel a poharát Gábor. – Arra, hogy soha nem tűrted némán, ha bántottak, de te magad soha nem aláztál meg senkit. Ez ritka párosítás.
– Inkább ránk – javította ki Viktória. – Egyébként mindent hallottam a hálóból. Az utolsó szóig.
– És milyen volt az előadás?
– A befejezés tetszett. Kicsit nedvesre sikerült, de hatásos volt.
Késő este, amikor az utolsó tányér is tisztán állt a helyén, és a lakásban már csak az ebédlőasztal fölötti tompa fény égett, Viktória odabújt a férjéhez, és halkan a fülébe súgta:
– Te vagy az én hősöm.
– Inkább a személyes sommelier-d – válaszolta Gábor.
Ugyanekkor, a város másik végén, egy apró egyszobás lakásban Erzsébet asszony fürdőköpenyben ült, törölközővel a vállán, és dühösen böködte a telefonja kijelzőjét. Az üzenetek egymás után születtek: hosszúak voltak, mérgesek, tele felkiáltójelekkel, szinte minden második szó után. Megnyomta a küldés gombot, de az üzenet mellett újra és újra szürke kör jelent meg kereszttel. A számát letiltották.
Újra beírta. Kereszt.
Megint elküldte. Kereszt.
A harag csak gyűlt benne, de nem talált utat kifelé. Gábornak háromszobás lakása volt, neki meg ez a doboz, ablakkal az udvarra. A lányainak olyan férjeik akadtak, amilyenek, ráadásul az egyik most nem beszélt a másikkal a lépcsőházi nadrágügy miatt. Annak a Viktóriának pedig ott volt a munkája, az otthona, meg a férje, aki nem úgy önti a bort, ahogy illene.
Mindenki hibás volt. Kivétel nélkül mindenki, az utolsó emberig.
A háromszobás lakásban közben Gábor töltött magának egy kávét, leült a felesége mellé, és kényelmesen kinyújtotta a lábát. Beszélgetni egyiküknek sem volt kedve. Csend volt, és ez a csend végre senkinek sem tartozott semmivel.