– Üljetek már le, nem fogok megharapni senkit.
Gábor ekkor áthajolt az asztal fölött, és egyszerűen kivette a kezéből a tányért.
– Erzsébet. Menjen el. Kérem.
– Neked teljesen elment az eszed?! – fulladozott a felháborodástól az asszony. – Micsoda modortalanság! Én köszönteni jöttem!
– Hol az ajándék?
– Micsoda?!
– Az ajándék – ismételte Gábor higgadtan. – Aki ünnepelni érkezik, az általában hoz magával valamit a szemrehányásokon kívül. Én még egy képeslapot sem láttam.
– Hogy merészelsz így beszélni velem! Én neveltelek fel!
– Nem felnevelt, hanem túlélte, hogy felnőttem – felelte Gábor. – A kettő nem ugyanaz a sportág.
A vendégek ösztönösen hátrébb húzódtak a fal mellé, úgy, mint a színházban az első sorban ülők, amikor sejteni lehet, hogy valami rájuk fröccsen.
– Mondja ezt ki a feleséged a saját szájával! – visította Erzsébet. – Az ő ünnepe! Tőle akarom hallani! Jöjjön ki, és nézzen a szemembe!
– Én vagyok a férje. Én mondom: távozzon. Tekintse úgy, hogy hivatalosan elhangzott, emelvényről, jegyzőkönyvbe véve.
– Nem megyek sehova! – kapta maga elé a salátástálat, mintha birtokba venne egy erődöt. – Szemtelen kölyök! Én anya vagyok!
– Tizenegykor már felköszöntötte telefonon – jegyezte meg Gábor. – Szép jelenet volt. Ott akár abba is hagyhatta volna, és megmaradhatott volna a családi emlékezetben tisztességes emberként. De úgy látszik, önnek fontosabb a tűzijátékos finálé.
– Miféle tűzijáték?! Hallod te egyáltalán, miket beszélsz?! Mi rokonok vagyunk! Nekem minden jogom megvan ahhoz, hogy ennél az asztalnál üljek! Ez a lakás tulajdonképpen az én véremen áll!
– Vérre nem emlékszem – Gábor felemelte az üveget az asztalról. – Papírokra igen. Rábeszélésre is, hogy mondjak le a részemről. Arra is emlékszem, amikor elmagyarázta, hogy a hálát négyzetméterben mérik. Tetszetős számtan, csak nekem sosem sikerült megtanulnom.
Vörösbort töltött egy pohárba. Lassan, egyenletes sugárban.
Erzsébet arca egyszerre kivirult. Megadta magát. Tölt. Vagyis mindjárt bocsánatot kérnek, szépen leültetik, és minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Az órájára pillantott: a lányoknak bármelyik percben meg kellett érkezniük.
– Na látod – mondta elégedetten. – Rég így kellett volna. Leülsz mellém, és megbeszéljük.
Ekkor megszólalt a csengő.
Márk meg sem mozdult. Aztán kopogás hallatszott: türelmetlen, kemény, bütykökkel vert kopogás.
– Nyisd ki! – parancsolt rá Erzsébet Gáborra. – A lányok azok!
Gábor azonban válasz helyett az arcába löttyintette a bort. A következő pillanatban már újra töltötte a poharat.
Erzsébet hátratántorodott, a széke csikorogva csúszott végig a padlón. A blúza mellrésze egy szempillantás alatt sötétbordóvá és nedvessé vált, az álláról cseppek indultak lefelé, a haja a homlokára tapadt. Háttal a falig hátrált, tátogott, de az ezernyi előre bekészített mondata közül egyetlenegy sem jutott eszébe.
– Felköszöntötte a feleségemet – mondta Gábor. – Most pedig kifelé.
Olyan sűrű csend ereszkedett a szobára, hogy szinte tapintani lehetett. Dóra a szája elé kapta a kezét. Réka halkan felkuncogott, aztán rögtön meg is rémült saját magától. Péter már felemelt telefonnal állt, a kamera előre szegezve.
– Te… te… – sziszegte Erzsébet, és a tekintete az asztalra villant: a salátákra, a terítőre, arra a hosszú, csábító szélére, amelyet olyan könnyű lett volna egyetlen rántással magával húzni.
– Eszébe se jusson – figyelmeztette Gábor egészen lágy hangon. – Ha bármi történik ezzel az asztallal, maga innen fehérneműben fog távozni. Ez nem tréfa, csupán a folyamat technikai leírása.
Az asszony megdermedt. A terítő hirtelen elvesztette minden vonzerejét. Nyolc pár szem szegeződött rá; valaki felvételt készített, valaki mosolygott, és ez sokkal elviselhetetlenebb volt, mint bármilyen anyagi kár.
– Ezt még mindannyian meg fogjátok bánni! – rikoltotta elcsukló hangon, majd a saját kabátjában megbotolva felkapta azt a földről.
Az ajtót ő maga rántotta fel belülről, és kis híján fellökte a lépcsőházban várakozó két lányát a férjeikkel együtt.
– Anya?! – szakadt ki Andreából, ahogy megtorpant a küszöbön.