András ott maradt a konyha közepén, karjai erőtlenül lógtak a teste mellett, az arca pedig olyan volt, mint aki egyszerre veszítette el a talajt a lába alól. Az előbbi harciassága nyomtalanul elpárolgott, helyét zavart, gyámoltalan tanácstalanság vette át. Mintha csak most jutott volna el a tudatáig, hogy a játszmának vége: nem lesz több könyörgő hangú egyezkedés, senki sem borul a nyakába azzal, hogy „bocsássunk meg egymásnak, felejtsük el az egészet”. Erzsébet közben a kabátujját rángatta, valamit sietve suttogott a fülébe, de András mintha odagyökerezett volna.
— Gabriella… — nyögte ki végül, és a hangja megbicsaklott. — Ne haragudj. Én nem akartam, hogy idáig fajuljon. Anya csak aggódik… Hiszen egy család vagyunk…
— Nem — vágta el Gabriella, és ebben az egyetlen rövid szóban több véglegesség volt, mint bármilyen hosszú magyarázatban. — Mi nem vagyunk család. Ti csak megpróbáltátok az én hátamon megoldani a saját gondjaitokat. Én pedig nem vagyok többé se pénzintézet, se ostrom alá vehető vár. Tudod, merre van a kijárat. Ugyanott, ahol eddig is.
Ezzel hátat fordított nekik, bement a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Homlokát a hűvös csempének támasztotta, és hosszú hónapok óta először vett igazán mély levegőt, úgy, hogy a tüdeje teljesen megtelt. A túloldalról tompa beszédfoszlányok szűrődtek be, némi motoszkálás, szekrényajtók csapódása. Anya és fia nyilván lázasan tanácskoztak, de Gabriellát ez már nem érdekelte. Csak elképzelte, ahogy végre elmennek. Ahogy a lakás újra elcsendesedik. Ahogy majd átrendezi a bútorokat, kidobja azt a régi kanapét, amelyet András annyira szeretett, és új virágokat vesz az ablakpárkányra. Olyanokat, amelyek neki tetszenek. Csakis neki.
Körülbelül egy óra múlva kattant a zár a bejárati ajtóban. Aztán még egyszer. Utána csend telepedett a lakásra.
Gabriella csak ekkor merészkedett elő a menedékéből. A lakás üres volt. A konyhában, a padlón azonban ott árválkodott a műanyag szatyor az üvegekkel. A savanyú uborkák tompa fénnyel csillogtak a lében, mintha semmi sem történt volna, mintha nem körülöttük robbant volna ki az egész vihar. Gabriella lehajolt, felvette a csomagot, óvatosan, szinte gyengéden, mintha egy beteg kismacskát emelne fel, aztán kivitte az erkélyre, és visszatette pontosan arra a helyre, ahonnan minden elindult.
Este a nappaliban kuporgott, maga alá húzott lábakkal. Kamillateát kortyolgatott, és az ablakon át nézte, hogyan halványul el lassan az októberi alkonyat. Különös érzés volt benne. Nem boldogság, de nem is szomorúság. Inkább tágasság. Olyasféle, mint amikor egy régóta befülledt szobában végre kitárják az összes ablakot, és friss levegő áramlik be.
Ekkor megszólalt a telefonja. A kijelzőn Kinga neve villant fel. Az a barátnője hívta, akivel együtt dolgoztak a tervezőirodában, és aki valami rejtélyes ösztönnel mindig akkor jelentkezett, amikor Gabriellának a legnagyobb szüksége volt rá.
— Na? — kérdezte Kinga minden bevezetés nélkül. — Ha jól sejtem, véget ért az „Anyós hadjáraton” című előadás?
— Véget — mosolyodott el Gabriella. — A különítmény visszavonult. A bőrönd legyen velük.
— És milyen most?
Gabriella elgondolkodott. Ujjai között megforgatta a teaszűrőt, majd a falra nézett. Tegnap még ott lógott az esküvői fényképük Andrással. Most már csak egy világosabb téglalap jelezte a megfakult tapétán, hogy valaha volt ott valami.
— Tudod — szólalt meg végül halkan —, furcsa. Amikor megpróbálják elvenni tőled az otthonodat, egyszer csak rájössz, hogy az nem pusztán néhány fal meg bútor. Az maga az életed. És azt megvédeni nem szégyen. Akkor sem, ha közben valakit ki kell tessékelni az ajtón. Sőt, főleg akkor nem, ha az illető úgy érkezik, mintha a zsebében már ott lapulna a közjegyző.
— Na, végre beszélsz értelmesen — horkant fel elégedetten Kinga. — És András?
— Semmi. Elment. Még a kedvenc befőttesüvegeit is itt hagyta.
— Akkor vissza fog jönni értük.
— Csak próbálja meg — felelte Gabriella, és a hangja ezúttal egy pillanatra sem remegett meg. — Lecseréltem a zárakat. Mostantól én szabom a szabályokat.