Csakhogy Gabriellát ezzel a kis jelenettel már nem lehetett megtéveszteni. Túlságosan is jól ismerte ezt a mozdulatot. Erzsébet pontosan akkor kapott a mellkasához, amikor sarokba szorították, és nem maradt más eszköze, csak a sértett, beteges mártírkodás.
— Gabriella — szólalt meg végül az asszony, és a hangja egyszerre bársonyossá, óvatosan simogatóvá vált, úgy beszélt, mintha egy felzaklatott, beszámíthatatlan emberhez kellene szólnia. — Te most teljesen felhergeled magad. Senki nem mondta, hogy bármit el akarunk venni tőled. Mi csak az igazságosságról beszélünk. Arról, ami törvényes és rendes. A fiam a férjed, együtt éltek, család vagytok. Ehhez képest jogilag ebben a lakásban szinte senki. Még mindig nálam van bejelentve, abban a peremkerületi kétszobás lakásban. Itt lakik, de papíron semmi köze hozzá. Szerinted ez így rendben van? Nem szeretnéd, hogy a férjed otthon érezze magát? Hogy ne megtűrt ember legyen a saját házasságában?
— Ez a lakás az enyém — mondta Gabriella keményen, tagoltan, és minden szava úgy koppant, mintha kavics hullana egy mély kút fenekére. — Az enyém. A házasság előtt vettem. Abból a pénzből, amit én kerestem meg. Amikor megismertem Andrást, még nálad lakott, és busszal járt, mert az autóját el kellett adnia, hogy rendezze az adósságait. Ezt soha nem hánytam a szemére. Szerettem őt. De azt nem fogom hagyni, hogy hülyének nézzetek, és eljátsszátok velem, hogy önként adjam oda azt is, amiért egyedül dolgoztam meg.
András ekkor hirtelen felpattant. A széke nagy robajjal hátracsúszott, nekiütődött a radiátornak, és a konyhában éles fémes hang visszhangzott. Az arca eltorzult; idegennek, csúnyának, szinte felismerhetetlennek tűnt.
— Elég legyen! — ordította, és ebben az üvöltésben nyoma sem volt annak a halk, művelt kedvességnek, amelybe Gabriella valaha beleszeretett. — Azt hiszed, nem veszem észre, hogyan nézel rám? Mintha valami nyomorult bogár lennék, amit szánalomból felszedtél a földről! Az egész nagy szerelmed nem más, mint önigazolás! „Az én lakásom, az én pénzem, az én szabályaim.” És én mi vagyok melletted? Bútor? Bejárónő? Anyának igaza van: önző vagy. Csak magadra gondolsz, meg a drága négyzetmétereidre!
Zihált, mintha futásból érkezett volna. Erzsébet alig leplezett diadallal figyelte a fiát, olyan arckifejezéssel, mint egy tábornok, aki végre látja, hogy a katonája kimászott a lövészárokból, és támadásba lendült. Gabriella közben a konyhapultnak támaszkodva állt, és érezte, hogy valami elszakad benne. Nem a szíve. Inkább az a rugó, amely addig az egész közös életüket feszesen tartotta. Mindig azt hitte, a szakadás fájdalmas lesz. Most rájött, hogy először csak hangos. Aztán hirtelen megkönnyebbülés jön utána.
— Rendben — mondta nagyon halkan, szinte csak leheletnyi hangon. — Akkor önző vagyok. Tehát a szerelem az, amikor reggelente az anyád a holmijaim között turkál, te meg közben papírokat írogatsz alá a közjegyzőnél. Világos. Most már mindent értek.
Megfordult, kiment az előszobába, kinyitotta a beépített szekrény ajtaját, és a felső polcról lehúzott egy régi, kopott bőröndöt. Még egyetemista korából maradt meg, akkor vitte magával táborokba. Visszament vele a konyhába, és András elé ejtette a padlóra. Tompán puffant, mintha valami végérvényesen lezuhant volna.
— Pakold össze a személyes dolgaidat — mondta, egyenesen a szemébe nézve. — Zoknik, alsónadrágok, töltők, a közjegyzői papírodról a bizonylat, minden, ami a tiéd. És vidd magaddal az anyádat is. Egy órát kaptok. Utána egyikőtök se legyen itt.
— Ehhez nincs jogod! — visította Erzsébet, és olyan lendülettel ugrott fel a hokedliről, mintha hirtelen éveket fiatalodott volna. — Itt él! Ő a férjed! Majd bíróságra megyünk!
— Menjetek — vont vállat Gabriella. — Nekem megvannak a lakás papírjai, vannak tanúk arra, hogyan estek be ide, és már az ajtóból követelőztök, ráadásul a telefonomban ott van a beszélgetésünk felvétele is. Képzeld, én is megtanultam felkészülni a látogatásaitokra. Úgyhogy pereskedjetek nyugodtan. Addig pedig kifelé.