„Ne menj bele, ő az anyám. Bírd ki a kedvemért.” Gabriella pedig kibírta. Azt hitte, a türelem a szeretet egyik különös bizonyítéka. Hogy András egyszer majd észreveszi. Hogy egy nap feláll, és kimondja: elég volt.
Most azonban, ahogy a szatyorban sorakozó befőttesüvegeket nézte, a gondosan eltett uborkákat, amelyeket az ő anyja nevelt a telken, és küldött el nekik alkalomadtán, mert Andrásnak persze „házi kell, nem bolti”, Gabriellában hirtelen valami végleg a helyére kattant. András soha nem fog felállni. Neki így kényelmes. Kényelmes, hogy az anyja reggel hétkor betoppan hozzájuk, átrendezi a szekrényeket, beleolvas az üzeneteikbe, amíg ő zuhanyozik, és úgy osztja be a pénzüket, mintha mindketten kiskorú eltartottak volnának.
– András – szólalt meg Gabriella, és bár minden erejével nyugodtnak akart hallatszani, a hangja megremegett. – Felhívtad őt? Panaszkodtál neki az üvegeim miatt?
A férfi végre felnézett. Sűrűn pislogott, aztán kipréselt magából egy ideges, szánalmas mosolyt, olyat, amellyel az ember még az utolsó pillanatban is tréfává próbálja szelídíteni a bajt.
– Csak annyit mondtam, hogy tele van pakolva az erkély. Tudod, ilyen férfias morgás volt. Ismersz, nem szeretem, ha minden zsúfolt.
– Morgás – ismételte Gabriella, és az ajkai vékony vonallá préselődtek. – Tehát te csak morogtál. Anyád meg rögtön idevágtatott. Reggel hétkor. Mint valami mentőegység. Hogy megmentsen téged az én uborkáimtól.
– Nem vágtattam én sehova! – csattant fel Erzsébet. – Erre mentem a rendelőbe, vérnyomást méretni. Nekem, ha nem tudnád, beteg a szívem, te meg itt jelenetet rendezel.
– Vérnyomást méretni – bólintott Gabriella, és felállt az asztaltól. A lába mintha nem is az övé lett volna, puha és bizonytalan, a fejében mégis éles, csengő tisztaság uralkodott. – És közben véletlenül a közjegyző felé is kerülőztél, ugye?
A konyhára olyan csend ereszkedett, hogy szinte hallani lehetett a levegő feszülését. Még az utcáról beszűrődő zaj is elhalt egy pillanatra. András abbahagyta a rágást, és úgy meredt a feleségére, mintha az hirtelen idegen nyelven kezdett volna beszélni. Erzsébet ezzel szemben összeszedte magát; kerek, pirosas arca megkeményedett, csak a szemöldöke kúszott feljebb, felfedve apró, szúrós tekintetét.
– Miféle ostobaságokat hordasz itt össze? Milyen közjegyző? – kérdezte jéghidegen, ám Gabriella a hang mélyén mégis elkapott egy alig hallható rezdülést. Úgy remegett benne valami, mint egy véletlenül megpendített húr, amelyről attól félnek, mindjárt elpattan.
– Találtam egy blokkot András kabátzsebében – mondta Gabriella. A hangja közben száraz lett és tárgyilagos, mintha csak egy használati útmutatót olvasna fel. – Közjegyzői tanácsadás. Vagyonmegosztás ügyében. Dátum: tegnapelőtt. Véletlen egybeesés volna? Aligha.
András arca bíborszínűre váltott. Nem szégyenében, hanem dühében. Hirtelen félrelökte a tányérját, az omlett pedig undorító cuppanással lecsúszott a viaszosvászonra.
– Te turkálsz a zsebeimben? Normális vagy még? Azok az én személyes dolgaim!
– Személyes dolgaid? – Gabriella keserűen felnevetett, és ebben a nevetésben benne volt minden, ami évek alatt gyűlt össze benne: gúny, kimerültség és ürömnél is keserűbb csalódás. – Az én lakásomban élsz, András. Az én konyhámban eszel, az én ágyneműmben alszol, a te zoknijaid az én radiátoromon lógnak. És ezek után nekem beszélsz személyes dolgokról? Tegnap az anyádnak panaszkodtál az uborkáim miatt, tegnapelőtt pedig ketten elmentetek megtudni, hogyan lehetne kihasítani magatoknak a lakásom felét. Jól rakom össze az események sorrendjét?
Erzsébet hangosan kifújta a levegőt, tenyerét a mellkasára szorította, mintha a szívét óvná, majd nehézkesen leereszkedett a hokedlire.