A bevásárlókocsi szinte hangtalanul siklott a sorok között; ezúttal még az egyik kereke sem nyikorgott, Gábor pedig valamiért jó előjelnek vette ezt. A kosárban már ott lapult két citrom, egy csokor koriander meg egy doboz ekler, amelyet az utolsó pillanatban kapott le a polcról, mintha magától a sorstól sikerült volna elnyernie. Viktória fél lépéssel előtte haladt, és a telefonján megnyitott listát pöcögtette az ujjával. Úgy tűnt, remek szombat elé néznek.
– Kell még olajbogyó – mondta Viktória anélkül, hogy hátrafordult volna. – Meg lilahagyma. Már megint édességet tettél be?
– Ez nem édesség, hanem stratégiai boldogságtartalék – felelte Gábor. – Ünnep desszert nélkül? Az már inkább értekezlet.
– Értekezlet salátákkal.
– Az még rosszabb. Az már bizottsági ülés.
Viktória felnevetett, aztán befordult a távolabbi polcsorhoz, a konzervek irányába. Ebben a pillanatban Gábor zsebében rezegni kezdett a telefon. Ránézett a kijelzőre, és az arca egy pillanat alatt kisimult, merevvé vált, akár egy vasalódeszka. „Erzsébet.” Nagy levegőt vett, majd fogadta a hívást.
– Igen, tessék?
– Gáborkám, hát gratulálok nektek! – A hang édeskésen nyúlt, mintha mézzel kenték volna be. – A te drága feleségedből vezető lett! Te hívtál fel szerdán, emlékszel? Még a könnyem is kicsordult.
– Emlékszem. Köszönjük.
– És holnap szombat van – tette hozzá Erzsébet különös nyomatékkal.
Gábor a sor végére pillantott, ahol Viktória épp egy babkonzerv címkéjét böngészte, aztán ösztönösen halkabbra fogta a hangját.
– Szombat. És?
– Hogyhogy és? Bent leszek a városban. Akad egy-két elintéznivalóm. Gondoltam, benézhetnék.
– Nem kell benézni – vágta rá gyorsabban, mint szerette volna. – Nem leszek otthon. Épp elutazom.
– Ugyan hová?
– A városba. Én is a városba. Úgy látszik, ma mindenki nagyon rákapott a városra.
– Jól van, jól van, ne idegeskedj – énekelte Erzsébet negédesen. – Ne kapd fel ennyire a vizet, fiam.
Aztán megszakadt a vonal.
Erzsébet letette a telefont, és a vele szemben ülő nővérére nézett. Elégedetten feltartotta a hüvelykujját, olyan képpel, mint egy macska, amelyik üres tál mellett is biztos benne, hogy győzött.
– Hiába titkolózik – jelentette ki. – Otthon lesznek. Sehova sem megy az. Megterítenek, vendégeket hívnak, minket meg szépen kihagynak a képletből.
Gábor visszacsúsztatta a mobilját a zsebébe, és néhány másodpercig úgy meredt az ekleres dobozra, mintha az tartozna neki pénzzel. Viktória közben visszaért a babkonzervvel, és azonnal leolvasta róla, hogy valami történt; különös tehetsége volt hozzá, hogy Gábor arcát úgy olvassa, mint egy plakátot.
– Mi volt?
– Erzsébet hívott. Azt mondta, holnap bent lesz a városban. Lehet, hogy felugrana.
– És te?
– Azt mondtam, nem leszek otthon.
– Ne rágódj rajta – Viktória betette a konzervet a kocsiba, majd belekarolt. – Menjünk a pénztárhoz, jeget még úgysem vettünk.
Viktória nem volt az a fajta, aki feleslegesen nagy ügyet csinál valamiből. Gábor mostohaanyját viszont az első találkozás óta nagyon pontosan elraktározta magában: azt a nőt, aki akkor lépett be Gábor életébe, amikor a fiú kilencéves volt, és a lakásban még kórházi szag lengte be a szobákat. Később megszületett a két kislány, a nagyobbik fiú pedig lassan bútordarabbá vált, amelyen kényelmesen le lehetett vezetni a rosszkedvet. Amint képes volt összepakolni egy táskát és elmenni, meg is tette.
– Hívd fel Márkot – emlékeztette Viktória a pénztárnál. – Mostanában szerelmes ember, könnyen megfeledkezik az időről.
Gábor már tárcsázott is.
– Márk, holnap délben. Nem egykor, nem fél kettőkor. Délben.
– Tudom már! – hallatszott a telefonból. – Dórával megvettük az ajándékot, Nóra segített választani. Júlia pedig rajzolt egy képet, ha érdekel, tortával meg lufikkal.
– Mondd meg Júliának, hogy felvettük a szervezőbizottságba – mosolyodott el Gábor.
Márk nemrég nősült meg; olyan asszonyt hozott a családba, akinek volt egy kislánya, és úgy ragyogott mellettük, hogy Gábor néha azon kapta magát: szinte irigyli érte, de jó értelemben. Jólesett neki ezt látni.