Ezzel a kis jelenettel azonban Krisztinát már rég nem lehetett megtéveszteni. Túl jól ismerte ezt a mozdulatot. Pontosan akkor került elő, amikor Erzsébet asszony úgy érezte, sarokba szorították, és nem maradt más fegyvere, csak a sértett anyaszerep.
— Krisztina — szólalt meg az anyósa, s a hangja hirtelen egészen puha, mézes-mázos lett, olyan, amilyennel az ember egy beszámíthatatlan beteghez beszél, nehogy még jobban felingerelje. — Te most teljesen felhergeled magad. Senki sem mondta, hogy el akarunk venni tőled bármit. Mi csak az igazságosságról beszélünk. Arról, ami törvényes. A fiammal élsz, házasok vagytok, család vagytok. Ehhez képest jogilag ő ebben a lakásban szinte senki. Hozzám van bejelentve, abba a kétszobás lakásba a város szélén, közben meg itt lakik veled. Mondd meg őszintén, ez így rendben van? Nem szeretnéd, hogy a férjed otthon érezze magát, ne pedig úgy, mint valami megtűrt idegen?
— Ez az én lakásom — mondta Krisztina tagoltan, keményen, mintha minden egyes szó külön-külön koppanna a konyha kövén. — Az enyém. A házasság előtt vettem. Abból a pénzből, amit én kerestem meg. Amikor Gábort megismertem, még nálad lakott, és busszal járt, mert az autóját el kellett adnia, hogy kifizesse az adósságait. Nem hánytorgatom fel neki. Szerettem őt. De azt nem fogom hagyni, hogy bolondnak nézzenek, és önként odaadjam mindazt, amiért egyedül dolgoztam meg.
Gábor ekkor hirtelen felpattant. A széke csikorogva hátracsúszott, majd nagy robajjal nekivágódott a radiátornak. Az arca eltorzult, mintha egy pillanat alatt idegenné vált volna; kellemetlen, nyers vonások ültek ki rá.
— Elég volt! — ordította, és ebben a kiáltásban nyoma sem maradt annak a halk, művelt finomságnak, amelybe Krisztina annak idején beleszeretett. — Azt hiszed, nem látom, hogyan nézel rám? Mint valami csótányra, akit szánalomból felszedtél az utcáról! Az egész nagy szerelmed csak arról szólt, hogy jobbnak érezhesd magad mellettem! „Az én lakásom, az én pénzem, az én szabályaim.” És én mi vagyok? Bútordarab? Bejárónő? Anyának igaza van: önző vagy. Csak magadra gondolsz, meg a drága négyzetmétereidre!
Zihálva kapkodta a levegőt. Erzsébet asszony a fiára nézett, és alig tudta leplezni diadalát; olyan volt, mint egy tábornok, aki elégedetten figyeli, hogy a katonája végre kimászott a lövészárokból, és rohamra indult. Krisztina közben a konyhapultnak támaszkodva állt, és érezte, ahogy odabent elszakad valami. Nem a szíve. Inkább egy feszes rugó, amely eddig valahogy egyben tartotta az egész közös életüket. Azt hitte, a szakítás fájdalmas. Most rájött: először csak hangos. Aztán furcsa, tiszta megkönnyebbülés marad utána.
— Rendben — mondta nagyon halkan, szinte suttogva. — Akkor önző vagyok. Tehát a szerelem azt jelenti, hogy reggelente anyád a holmijaim között turkál, te pedig közben papírokat írogatsz alá a közjegyzőnél. Értem. Most már mindent értek.
Megfordult, kiment az előszobába, kinyitotta a beépített szekrény ajtaját, és a legfelső polcról lehúzott egy régi, megkopott bőröndöt. Még egyetemistaként vitte magával táborokba, azóta ott porosodott. Visszament vele a szobába, és Gábor elé ejtette a padlóra. Tompa puffanással ért földet, mintha nem is egy bőrönd, hanem valami végleg elveszett dolog zuhant volna le.
— Pakold össze a személyes holmidat — mondta, és egyenesen a szemébe nézett. — Zoknikat, alsónadrágokat, töltőket, a közjegyzős papírodat, mindent, ami a tiéd. Anyádat is vidd magaddal. Egy óra múlva egyikőtöket sem akarom itt látni.
— Ehhez nincs jogod! — visította Erzsébet asszony, és felugrott a hokedliről. — Itt lakik! A férjed! Perelni fogunk!
— Pereljenek — vont vállat Krisztina. — Nálam vannak a lakás papírjai. Vannak tanúim arra, hogyan kezdenek már az ajtóból követelőzni, és a telefonomban ott van hangfelvételen ez az egész beszélgetés. Tudják, én is megtanultam felkészülni a látogatásaikra. Úgyhogy nyugodtan menjenek bíróságra. Addig pedig: kifelé.