És ő valóban tűrt. Azt hitte, a hallgatásnak ez a különös, fájdalmas formája is szeretet. Hogy Gábor egyszer majd észreveszi, mennyi mindent nyel le miatta. Hogy eljön egy nap, amikor végre kiegyenesedik, és kimondja: elég volt.
Most azonban, ahogy a befőttesüvegekkel teli szatyrot nézte, azokat a gondosan eltett uborkákat, amelyeket az ő saját édesanyja nevelgetett a kiskertben, majd ismerősökkel küldött fel nekik, mert Gábornak természetesen „házi kellett, nem bolti”, Krisztinában hirtelen valami véglegesen a helyére kattant. Megértette: Gábor soha nem fog felállni. Neki így kényelmes. Kényelmes, hogy az anyja reggel hétkor átlépi a küszöbüket, átrendezi a szekrényeket, belenéz az üzeneteikbe, amíg ő zuhanyozik, és úgy osztja be a pénzüket, mintha ők ketten még mindig gyámság alatt álló kamaszok lennének.
– Gábor – szólalt meg Krisztina, és bár minden erejével igyekezett nyugodtnak tűnni, a hangja mégis megremegett. – Felhívtad őt? Panaszkodtál neki az üvegeim miatt?
A férfi végre felpillantott. Gyorsan, zavartan pislogott néhányat, aztán előhúzott magából egy nyugtalan, szánalmas kis mosolyt, olyat, amellyel az ember az utolsó pillanatban még megpróbálja viccnek beállítani a lebukását.
– Ugyan már, én csak annyit mondtam, hogy tele van pakolva az erkély. Férfimódra morogtam egy kicsit. Tudod jól, hogy nem szeretem, ha minden helyet elfoglal valami.
– Morogtál – ismételte Krisztina halkan, és a szája magától keskeny, kemény vonallá préselődött. – Tehát te csak morogtál. Anyád pedig azonnal idevágtatott. Reggel hétkor. Mint valami mentőegység. Hogy megmentsen téged az uborkáimtól.
– Én nem vágtattam sehová! – csattant fel Erzsébet asszony. – Erre mentem, a rendelőbe. Vérnyomást akartam méretni. Nekem, ha nem tudnád, beteg a szívem, te meg itt jeleneteket rendezel.
– Vérnyomást méretni – bólintott Krisztina, majd felállt az asztaltól. A lábai idegennek és gyengének tűntek, mintha vattából lennének, a fejében viszont dermesztően tiszta, csengő rend uralkodott. – És közben véletlenül a közjegyző felé is elmentél, igaz?
A konyhára olyan feszült csend zuhant, mintha valaki egyetlen mozdulattal elzárta volna a külvilágot. Még az utcáról beszűrődő zaj is mintha elhalt volna. Gábor abbahagyta a rágást, és úgy meredt a feleségére, mintha Krisztina hirtelen egy számára ismeretlen nyelven kezdett volna beszélni. Erzsébet asszony ezzel szemben összeszedte magát: kerek, pirosas arca megkeményedett, csak a szemöldöke szaladt lassan felfelé, apró, szúrós tekintetét még élesebbé téve.
– Miféle badarságot hordasz itt össze? Milyen közjegyzőről beszélsz? – kérdezte fagyos hangon. Ám Krisztina a jeges él mögött, valahol mélyen, mégis meghallott egy finom remegést. Olyan volt, mint amikor véletlenül megpendítenek egy húrt, és a következő pillanatban már attól félnek, hogy elszakad.
– Találtam egy blokkot Gábor kabátzsebében – mondta Krisztina. A hangja most már száraz volt és tárgyilagos, mintha egy háztartási gép használati útmutatóját olvasná fel. – Közjegyzői tanácsadás. Vagyonmegosztás ügyében. A dátum: tegnapelőtt. Véletlen egybeesés? Aligha.
Gábor arca mélyvörösre váltott. Nem a szégyentől, hanem a dühtől. Egy hirtelen mozdulattal félrelökte a tányérját, az omlett pedig undorító cuppanással lecsúszott a viaszosvászon terítőre.
– Te kutakodtál a zsebeimben? Normális vagy még? Azok az én személyes holmijaim!
– Személyes holmik? – Krisztina keserűen felnevetett, és ebben a nevetésben egyszerre hasadt fel minden, amit évek óta magába zárt: a gúny, a fáradtság és az ürömnél is keserűbb csalódás. – Az én lakásomban élsz, Gábor. Az én konyhámban eszel, az én ágyneműmben alszol, és az én radiátoromra teregeted ki a zoknijaidat. Ezek után te beszélsz nekem személyes holmikról? Tegnap anyádnak panaszkodtál az uborkáim miatt, tegnapelőtt pedig kettesben elmentetek megtudakolni, hogyan lehetne lecsípni belőlem a lakásom felét. Jól rakom össze az események sorrendjét?
Erzsébet asszony hangosan kifújta a levegőt, tenyerét a mellkasára szorította, mintha a szíve menten felmondaná a szolgálatot, aztán nehézkesen lerogyott a hokedlire.