— Te egyáltalán felfogod, mit mond neked az anyád? Vagy már a saját fontosságodtól a füledig sem jut el semmi?
Krisztina összerezzent. A kiskanál nekikoccant a csészealj peremének, és a vékony csörrenés úgy hasította ketté a konyha reggeli csendjét, mintha valaki pofon csapta volna. Odakint még csak szürkén derengett a hajnal, az udvaron a kukásautó csattogva rángatta a konténereket, az ajtóban pedig már ott állt Erzsébet asszony, az anyósa. Kabátban volt, noha október épphogy elkezdődött, és a hideg még alig mutatta meg magát. Telefonálás nélkül toppant be, egyenesen a reggelijük közepébe, mintha a lakásba való belépéshez külön, örök érvényű joga lenne.
— Csak egy percre ugrottam be — vetette oda, a menyére rá sem nézve, majd olyan természetességgel indult az asztal felé, mintha ő volna a ház ura. — Gábor, elkészültél? Vagy már megint átaludtad a fél világot?
Gábor Krisztinával szemben ült, a tányérja fölé görnyedve, amelyen kihűlni készülő omlett hevert. Amint meglátta az anyját, ösztönösen behúzta a nyakát, és egy pillanatra olyan lett, mint egy kamasz, akit cigarettával kapnak rajta az iskola mosdójában. Mindig ezt csinálta: összement, kifakult, mintha valaki lassan kiengedte volna belőle a levegőt.
— Anya, muszáj már az ajtóból kezdened? — motyogta, miközben a villájával a paradicsomot piszkálta. — Legalább a kávémat hadd igyam meg.
— Nem az ajtóból kezdem. A lépcsőházból kezdem, ahol a feleséged olyan látványosságot rendezett, hogy a szomszédok kerülgetik — mondta Erzsébet asszony kimérten, majd egy tömött nejlonzacskót tett az asztalra. Belül üveg koccant üveghez. — Krisztina, drágám, ez a tiéd, ugye? Az ajtótok előtt találtam. Befőttek, savanyúságok. Ott sorakoztak a küszöbnél. Szégyen az egész. Rendes házban laktok, te meg úgy viselkedsz, mintha valami falusi raktárt nyitottál volna. Azonnal vidd el onnan, mielőtt mindenki meglátja.
Krisztina lassan emelte fel a tekintetét a csészéjéről. A torka kiszáradt. Ezek az üvegek előző este még az erkélyen álltak, szépen egymás mellé rendezve abban a műanyag ládában, amelyet kifejezetten azért rendelt az internetről, hogy ne legyenek útban. Gábor rakta oda őket. Saját kezűleg. Kérés nélkül. Most pedig valahogyan a bejárati ajtó mellett kötöttek ki. Mintha éjszaka lábuk nőtt volna.
— Erzsébet asszony — szólalt meg halkan, de a hangjában feszesség bujkált. — Az üvegek az erkélyen voltak. Nem én tettem ki őket.
— Akkor nagyon lyukas lehet az emlékezeted — legyintett az anyósa. — Gábor, látod, milyen körülmények között élsz? Te hívtál tegnap, panaszkodtál, hogy már levegőt sem lehet venni ezektől a savanyúságoktól. Gondoltam, segítek. Te pedig, Krisztina, ahelyett hogy megköszönnéd, megint előadod a sértett hercegnőt. Tudod, mi ennek a neve? Hálátlanság.
Gábor nem válaszolt. Nem egyszerűen hallgatott: inkább úgy tűnt, mintha lassan eltűnne a saját széke mögött. Álmos, zavaros pillantása valahol a vajtartó körül bolyongott, de egyetlen pillanatra sem találkozott sem a felesége, sem az anyja szemével. Krisztina a lehajtott fejét nézte, a rózsaszínes fejbúbot, a mozdulatot, ahogy gépiesen morzsálta a kenyeret a tányérjába. És közben odabent, valahol a bordái alatt, forrni kezdett benne valami új, maró érzés. Olyasmi volt, mint amikor hibás vezetéket dugnak a konnektorba, és a levegőben már hallani a pattogást. A szikrák készen álltak.
Két éve próbálta megszokni ezt az egészet. Két éve magyarázta magának, hogy Erzsébet asszony csupán magányos nő, egy anya, aki retteg attól, hogy elveszíti a fiát. Két hosszú éve nyelte le a megjegyzéseket: hogy nem jól mos fel, hogy a függöny túl rikító, hogy a fasírtja sosem olyan szaftos, mint az anyjáé, hogy mosóport is ész nélkül vesz, drágát, pedig találhatna olcsóbbat is. Krisztina mindezt lenyelte, és még mosolyt is erőltetett az arcára. Azért, mert Gábor újra meg újra arra kérte, ne szálljon szembe az anyjával, és az ő kedvéért próbálja kibírni.