Gábor a konyha közepén maradt, karjai erőtlenül lógtak a teste mellett. Olyan volt, mint akiből egyetlen pillanat alatt kiszállt minden harci kedv. Az előbbi támadó magabiztosság nyomtalanul elpárolgott, és a helyén csak zavart, gyerekes tehetetlenség maradt. Mintha most értette volna meg igazán, hogy ennek a játszmának vége. Hogy nem jön több békítgetés, nem lesz több türelmes magyarázkodás, és senki sem borul majd a nyakába azzal, hogy „bocsáss meg, felejtsük el az egészet”. Erzsébet asszony idegesen rángatta a kabátujját, valamit suttogott neki, de ő meg sem moccant.
— Krisztina… — nyögte ki végül, és a hangja megbicsaklott. — Ne haragudj. Én nem akartam, hogy idáig fajuljon. Anya csak aggódik… Hiszen mi egy család vagyunk…
— Nem — vágott közbe Krisztina.
Ez az egyetlen szó keményebben zárta le a beszélgetést, mint bármilyen hosszú vita tehette volna.
— Mi nem vagyunk család. Ti csak azt próbáltátok elérni, hogy a saját gondjaitokat az én hátamra pakoljátok. Én viszont nem vagyok pénzautomata. És nem vagyok vár sem, amit ki lehet éheztetni, amíg feladja magát. Az utat ismeritek. Az ajtó ugyanott van, ahol eddig.
Ezzel hátat fordított nekik, bement a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Homlokát a hűvös csempének támasztotta, és hosszú hónapok óta először vett igazán mély levegőt. Odakint tompa beszédfoszlányok szűrődtek be hozzá, valami csörömpölés, szekrényajtók csapódása. Anya és fia láthatóan tanácskoztak, pakolásztak, egymás közt sutyorogtak, de Krisztinát ez már nem érdekelte. Csak arra gondolt, milyen lesz majd, ha végre elmennek. Amikor a lakás újra elcsendesedik. Amikor átrendezheti a bútorokat, kidobhatja azt a régi kanapét, amelyhez Gábor annyira ragaszkodott, és vehet friss virágokat az ablakpárkányra. Olyanokat, amelyek neki tetszenek. Csakis neki.
Körülbelül egy óra múlva kattanás hallatszott a bejárati ajtó zárjából. Aztán még egy. Utána csend ereszkedett a lakásra.
Krisztina csak ekkor nyitotta ki a fürdőszoba ajtaját, és kilépett. A lakás üres volt. A konyha padlóján azonban ott árválkodott egy nejlonszatyor, benne a befőttesüvegekkel. Az uborkák tompán csillogtak a lében, mintha az egész délutáni jelenet meg sem történt volna. Krisztina lehajolt, felemelte a zacskót, óvatosan, szinte gyengéden, mintha egy beteg kismacskát tartana a kezében, majd kivitte az erkélyre, és visszatette pontosan arra a helyre, ahonnan minden elindult.
Este a nappaliban ült, maga alá húzott lábbal. Kamillateát kortyolgatott, és az ablakon túl figyelte, ahogy az októberi alkony lassan kifakul, majd elnyeli a sötét. Furcsa érzés volt benne. Nem boldogság, nem is keserűség. Inkább tágasság. Mint egy régóta befülledt szobában, ahol végre kitárták az összes ablakot, és beáramlott a hideg, tiszta levegő.
Ekkor megszólalt a telefonja. A kijelzőn Júlia neve villant fel. Az a barátnője volt, akivel együtt dolgoztak a tervezőirodában, és akinek valami különös érzéke volt hozzá, hogy mindig pontosan akkor hívjon, amikor szükség volt rá.
— Na? — kérdezte Júlia minden bevezetés nélkül. — Jól sejtem, hogy véget ért az „Anyós hadjáraton” című fesztivál?
Krisztina elmosolyodott.
— Véget. A különítmény visszavonult. A bőrönd velük tartott.
— És milyen most?
Krisztina egy darabig nem felelt. Ujjai között lassan forgatta a teaszűrőt, aztán a falra nézett. Tegnap még ott lógott a közös esküvői fényképük Gáborral. Most már csak egy világosabb téglalap jelezte a helyét a kifakult tapétán.
— Tudod — szólalt meg végül —, különös. Amikor valaki megpróbálja elvenni tőled az otthonodat, hirtelen rájössz, hogy az nem pusztán négy fal. Hanem az életed. És az embernek joga van megvédeni a saját életét. Ez nem szégyen. Akkor sem, ha közben valakit ki kell tessékelni az ajtón. Sőt, főleg akkor nem, ha az illető már szinte a hóna alatt hozza a közjegyzőt.
— Na, végre beszélsz értelmesen — hümmögött elégedetten Júlia. — És Gábor?
— Semmi. Elment. Még a kedvenc uborkáit is itt felejtette.
— Akkor vissza fog jönni.
— Csak próbálja meg — mondta Krisztina, és a hangja egy pillanatra sem remegett meg. — Kicseréltettem a zárakat. Mostantól én mondom meg, mik a szabályok.