– A kert rendbetétele és az emésztő még külön tétel! – folytatta felháborodva. – Olyan dolgokért, amiket te két nap alatt egy ronggyal meg egy gereblyével elintéztél volna! Tényleg ennyire nehezedre esett volna családként segíteni?
– Én hosszú éveken át pontosan ezt tettem, Erzsébet – mondtam csendesen, miközben éreztem, hogy valami feszes, régóta összenyomott rugó végre kiegyenesedik bennem. – Csak ti közben minden mozdulatotokkal azt éreztettétek velem, hogy a munkám semmit sem ér. Most kiderült, mennyit kérnek ugyanezért idegenek. Tegyétek el a számlákat.
A végkifejlet pár nappal később jött el.
Nem volt ordítozás, nem csattant tányér a falon, nem lett belőle családi jelenet. Inkább olyan volt, mint amikor egy hosszú számolás végén kijön a rideg, megmásíthatatlan eredmény.
András beugrott az anyjához néhány szerszámért. Az előszobában ott ácsorgott Péter és Kinga is. Erzsébet, mit sem törődve azzal, hogy a nagyobbik fia mindent hall, fennhangon panaszkodott rám:
– A te Rékád cserbenhagyott engem! Egy darab föld miatt fordított hátat nekem, ilyen pénzéhes lett!
András aznap reggel szándékosan átpakolta a kabátjába az otthoni irattartónkat. Egy szót sem szólt, csak belenyúlt a belső zsebébe, és elővette azt a vastag borítékot. Aztán az előszobai kis szekrényre sorban letette az elmúlt év gondosan megőrzött nyugtáit, számláit, bizonylatait.
– Ezek a gyógyszereid blokkjai. Ezek a vízvezeték-szerelők számlái, akiket Réka kerített elő. Ez itt az élelmiszer-kiszállítás, amikor ónos eső volt, és senki nem akart útnak indulni. Ezek pedig azoknak a vizsgálatoknak az időpontjai, amelyeket hetekig tartó telefonálással ő intézett el neked.
András mondatai súlyosan és egyenletesen hullottak, mintha úthenger simítaná le az aszfaltot. Aztán Péter felé fordult, aki hirtelen rendkívüli érdeklődéssel kezdte tanulmányozni a tapéta mintáját.
– Péter. Mondd meg, mikor vitted el utoljára anyát a rendelőintézetbe. Vagy mikor vettél neki vérnyomásmérőt?
Péter hallgatott.
– Nem hagyta magukra, Erzsébet – szólalt meg szárazon Kinga, miközben felhúzta a kesztyűjét. – Csak abbahagyta, hogy mindenki helyett elvégezze azt, amiért cserébe még belé is törlik a lábukat. Gyere, Péter. Holnap neked kell fogadnod az embereket az emésztőnél.
Erzsébet némán bámulta a papírkupacot a szekrény tetején. Életében először talán felfogta, hogy a gondoskodás nem valami ingyenes tartozék, ami automatikusan jár az anyósi rang mellé. Hanem erőforrás. Idő, pénz, ideg, figyelem. És ezt az erőforrást abban a pillanatban elzárták előle.
Azóta Erzsébet továbbra is kedvesen mosolyog Kingára, aki változatlanul semmit sem tesz érte.
Péter fogcsikorgatva tölti a hétvégéit munkások kifizetésével és barkácsáruházak közötti rohangálással.
Én pedig? Én már csak ünnepekkor megyek hozzá. Mosolygok, virágot viszek, udvarias vagyok.
És ha óvatosan megemlíti, hogy a tél után porosak maradtak az ablakok, én kifogástalanul szívélyes arccal átnyújtom neki egy takarítócég névjegykártyáját.
Erzsébet húsz éven át abban a hitben élt, hogy az én munkámnak nincs értéke. Kiderült, hogy egyszerűen soha nem látta még a számlát.