És éppen ezt a kőkeményen megbízható jelenlétemet fordította át Erzsébet idővel valamiféle magától értetődő, élethosszig tartó szolgálati kötelezettséggé.
Bezzeg a nagyobbik menyével, Kingával soha semmi baja nem akadt.
Kinga olyan asszony volt, mint egy gránittömb: mozdíthatatlan, sima felületű, és ha valaki nekiment, az ütötte meg magát. Az előző héten Erzsébet megpróbálta rávenni, hogy vigye ki neki a palántákat a nyaralóba.
– Manikűrre megyek, utána jógaórám van – közölte Kinga rezzenéstelen arccal. – Ha gondolja, elküldöm egy tehertaxi számát. A fuvart természetesen maga rendezi.
A beszélgetés gyakorlatilag véget ért, mielőtt rendesen elkezdődhetett volna. És mi lett az eredménye? Erzsébet továbbra is rajongott Kingáért.
– Kingácska tudja, mennyit ér! – hirdette az anyósom minden adandó alkalommal, közben sokatmondóan rám pillantva. – Látszik rajta a tartás. Karakteres nő, nem oldódik fel mások gondjaiban. Te meg, Réka… Hát persze, segítesz, de nálad mindig van valami kikötés. Egy igazán rendes meny magától észreveszi, hol kell felmosni, mit kell kisikálni, nem kell külön szólni neki.
– Erzsébet – válaszoltam ilyenkor békés egykedvűséggel –, az a különös helyzet, hogy azt a menyét tartja példásnak, akinek egyszerűen nem meri a kezébe adni a felmosót. A segítség és az örökös házi robot viszont két egészen külön kategória.
Ő persze úgy tett, mintha nem értené.
És akkor elérkeztünk a csúcspontig. Vasárnapi családi ebéd, mindenki jelen van. A nyaraló Péteré lesz, az istállónyi nagytakarítás pedig az én nyakamba szakad.
Két ujjam közé fogtam a papírt, mintha fertőzne, és még egyszer átfutottam a listát.
Átnézni a padlást, ahol a kacatok még nagyjából a Kádár-kor óta gyűltek. Kiválogatni a régi bútorokat, nyilván puszta kézzel. Kimosni az egész házat, mind a két szintet. Előkészíteni az ágyásokat. Legalul pedig külön odafirkantva: „Várni a szakembereket az emésztő miatt.”
– Jól értem a felosztást? – törtem meg végül a nyomasztó csendet. – A nyaralót Péterre íratja. A kerti sütögetéseken Péter fogja forgatni a húst. A vécéket viszont én súroljam ki, és én cipeljem le a padlásról a szétrohadt matracokat, mert nekem állítólag „jobban kézre esik a háztartás”?
– Hogy jön ide a nyaraló?! – háborodott fel Erzsébet, teátrálisan a mellkasára szorítva a kezét. – Az anyának nyújtott segítséget nem örökséggel kell megvásárolni! Egy jó meny nem számolgatja, kire mi marad, hanem családtagként odateszi magát!
– Én nem tartok igényt a nyaralójára – feleltem egyenletes, már-már szelíd hangon, miközben visszacsúsztattam a lapot az asztalra. – Sőt, őszintén örülök Péternek. De más tulajdonát ingyen nem fogom szezonra rendbe hozni. A díjmentes „rokoni takarításból” nálam elfogyott a keret.
Erzsébetnek a levegő is bennakadt.
Segélykérően Kingára nézett, mintha tőle várná a felmentő sereget, és már nyitotta is a száját, hogy a listát áthárítsa rá. Csakhogy Kinga megelőzte.
Finoman, elegáns mozdulattal megérintette az ajkát a szalvétával.