– Szóval, Réka, szombaton kilencre kimész a nyaralóba. A padlást rendbe kell tenni, a tél után fel kell sikálni a padlókat, és a fóliasátrakat is be kell húzni. Írtam listát – Erzsébet olyan ünnepélyesen tolta elém a teleírt papírlapot, mintha nem teendőket sorolna, hanem ítéletet hirdetne.
– Péter a májusi hosszú hétvégén jön a barátaival sütögetni. Mégsem ülhetnek koszban. A nyaralót egyébként úgy döntöttem, ráíratom. Ő az idősebb, neki nagyobb szüksége van rá.
A papír lassan csúszott végig a terítőn, akár egy apró, de arcátlan földgyalu, amely engedély nélkül behajt az ember saját területére.
Ránéztem a listára, aztán az anyósomra.
A férjem, András mellettem ült, és láttam, ahogy egyre vörösebb lesz az arca.
– Anya, tedd el azt a listát. Réka nem az alkalmazottad, hogy beoszd hétvégi műszakra – mondta halkan, de olyan hangsúllyal, hogy minden szava súlyt kapott.
Erzsébet az én szabadidőmet mindig is gazdátlan teleknek tekintette: ha nincs körbekerítve magas fallal és szögesdróttal, akkor szerinte nyugodtan lehet bele krumplit ültetni.
Húsz év házasság alatt kidolgoztam a túlélés egyetlen működő szabályát ebben a családban: addig segítek Erzsébetnek, amíg a kérés kérés marad. Abban a pillanatban viszont, amikor parancsszóvá, kötelező robotmunkává változik, megállok.
Nem egyik napról a másikra jutottunk idáig. Ez lassú, következetes hadjárat volt a nyakam birtokba vételéért.
Márciusban például három zacskó nehezen beszerezhető gyógyszert vittem neki. A munkahelyemről is elkéredzkedtem egy órával korábban, hogy időben odaérjek. Letettem a csomagokat az asztalra, és épp csak kifújtam magam.
A gyógyszerek blokkjait egyébként – ugyanúgy, mint a házhoz szállításokét vagy a szerelők számláit – mindig külön, vastag borítékba tettem. Nem azért, mintha Erzsébetnek akartam volna elszámolni, egyszerűen szerettem látni, mire mennek el a családi pénzek.
Ő azonban bele sem nézett a zacskókba. Ehelyett rögtön a plafon felé bökött.
– Réka, ha már úgysem vetkőztél le, állj fel arra a kis székre, és szedd le a kristályokat a csillárról. Le kell mosni őket, undorítóan néznek ki. Félórás semmiség az egész.
A csillár a mennyezetről lógott, mint egy óriási üvegsün, amely száz apró függővel mereszti a tüskéit. Egy rossz mozdulat, és az ember a sámliról egyenesen a baleseti sebészeten köt ki.
– Ma a gyógyszerek kiszállításának napja van, Erzsébet – feleltem nyugodtan, miközben begomboltam a kabátomat. – Az üvegsün fürdetése nincs benne a mai csomagban. Hívja fel Pétert, vagy mondjon egy másik napot, és szervezek magának takarítónőt.
Akkor úgy összeszorította a száját, hogy egészen tyúkfarokra emlékeztetett. De végül meghátrált.
Ha orvoshoz kellett mennie, ha ügyet intézett az önkormányzatnál, vagy ha csőtörés volt nála, én mindig ott voltam mellette. Mindig számíthatott rám.