— És ebben még az üvegházak, a telek rendbetétele meg az emésztő külön sincs benne! — folytatta felháborodva. — Olyasmiért, amit te két nap alatt egy ronggyal elintéztél volna! Tényleg akkora kérés lett volna rokoni alapon segíteni?
— Éveken keresztül pontosan ezt tettem, Erzsébet Mihályné — feleltem, és közben éreztem, mintha bennem egy régóta összeszorított rugó végre kiegyenesedne. — Csakhogy önök minden mozdulatukkal azt éreztették velem, hogy a munkámnak nincs értéke. Most kiderült, mennyit ér a piacon. Tegyék el szépen a számlákat.
A végkifejlet néhány nappal később érkezett el.
Nem volt ordítozás, nem csapódott ajtó, nem tört tányér. Egyszerűen csak bekövetkezett a száraz, kíméletlen elszámolás.
Gábor beugrott az anyjához néhány szerszámért. Az előszobában Péter és Nóra ácsorogtak. Erzsébet Mihályné pedig, mintha a nagyobbik fia ott sem lett volna, hangosan panaszkodott rám:
— Cserben hagyott engem a te Rékád! Egy darabka föld miatt fordított hátat nekem, ilyen pénzéhes lett!
Gábor aznap reggel szándékosan áttette a kabátja belső zsebébe az otthoni irattartónkat. Szó nélkül előhúzta belőle a vaskos borítékot, majd az anyja előtti kis szekrényre kirakott egy gondosan összehajtogatott kupac nyugtát, számlát és feljegyzést az elmúlt egy évből.
— Ezek a gyógyszereid blokkjai. Ezek a vízvezeték-szerelők számlái, akiket Réka keresett neked. Ezek itt az élelmiszer-kiszállítások igazolásai, amikor olyan jeges volt az út, hogy te ki sem mertél menni. Ezek pedig az időpontok a vizsgálatokra, amelyeket Réka hetekig intézett, telefonált, sürgetett.
Gábor hangja egyenletesen és súlyosan hullott a szobára, mint friss aszfalt az úthenger alatt. Aztán Péter felé fordult, aki hirtelen rendkívül érdekesnek találta a tapéta mintáját.
— Péter. Mondj egy dátumot, amikor utoljára te vitted anyádat a rendelőbe. Vagy amikor vettél neki vérnyomásmérőt.
Péter nem válaszolt.
— Ő nem hagyta magára magát, Erzsébet Mihályné — jegyezte meg szárazon Nóra, miközben felhúzta a kesztyűjét. — Csak abbahagyta, hogy mindenki helyett dolgozzon, miközben még hálát sem kapott érte, csak megalázást. Gyere, Péter. Holnap fogadnod kell az embereket az emésztőnél.
Erzsébet Mihályné némán bámulta a papírkupacot a szekrény tetején. Életében először mintha felfogta volna: a gondoskodás nem jár automatikusan az anyósi rang mellé, ingyenes tartozékként. Az idő, a pénz, az idegek mind erőforrások. És ezt a forrást éppen elzárták előle.
Az anyósom azóta is kedvesen mosolyog Nórára, aki továbbra sem tesz érte semmit.
Péter fogcsikorgatva tölti a hétvégéit munkások fizetésével és barkácsáruházak közötti rohangálással.
És én? Én már csak ünnepnapokon megyek hozzá. Mosolygok, viszek virágot.
Ha pedig óvatosan megemlíti, hogy tél után eléggé porosak az ablakok, tökéletesen udvarias arccal átnyújtom neki egy takarítócég névjegykártyáját.
Erzsébet Mihályné húsz éven át meg volt győződve róla, hogy az én munkám semmit sem ér. Végül kiderült: egyszerűen csak soha nem látta róla a számlát.