majd olyan fagyos tekintettel nézett az anyósára, hogy attól szinte lehűlt a levegő az asztal körül.
— Eszébe se jusson, Erzsébet Mihályné — mondta halkan, de metszően. — Engem nem azért tart kedvesnek és rendesnek, mert kiszolgálom magát. Én magánál még egy poharat sem tettem arrébb. Egyszerűen pontosan tudja, hogy velem hiába próbálkozik. Aki rám ülne, az hamar megtanulja, hogy nem vagyok pad.
Nóra ivott egy korty vizet, aztán ugyanazzal a kemény nyugalommal folytatta:
— Réka tisztességét viszont maga ingyen bejárónőnek nézte. A nyaralót Péterre hagyja? Remek. Akkor Péter húzzon gumikesztyűt, sikálja fel a padlót, takargassa az üvegházakat, és ismerkedjen meg személyesen minden egyes matraccal a saját padlásán. Nekem olyan örökség nem kell, amit egy másik nőnek kell előre ledolgoznia.
Kivettem a táskámból a kulcscsomómat. Leakasztottam róla a nyaraló kulcsát, és Péter elé tettem. Erzsébet Mihályné lakáskulcsát pedig Gábor felé csúsztattam.
A fém csörrenése úgy hasított bele a csendbe, mintha egy csapda kattant volna a helyére.
— Akkor most rögzítsük az új rendet — szólaltam meg csendesen, mégis olyan hangsúllyal, hogy az asztalnál mindenki abbahagyta a rágást. — Kórház, gyógyszer, valódi baj: természetesen segítünk. A hétköznapi ügyeit, Erzsébet Mihályné, ezentúl a fiai osztják el egymás között. A nyaraló pedig, miután eldöntötte, hogy Péteré lesz, teljes csomagban hozzá tartozik: padlással, üvegházakkal, emésztővel és a barátoknak sütögetett hétvégi húsokkal együtt.
A férjem kulcscsomójára biccentettem.
— A lakás pótkulcsa mostantól a fiainál lesz. Ha sürgős helyzet adódik, ők be tudnak menni. Nálam ugyanis a kulcsok gyanúsan gyorsan változnak határozatlan idejű gondnoki szerződéssé.
— Anya valóban szükséges dolgait Péterrel felváltva intézzük — erősítette meg Gábor, tenyerével nehézkesen az asztalra támaszkodva. — A nyaraló pedig a tiéd, Péter. Vagyis te készíted fel. Rékának ahhoz innentől semmi köze.
Szombaton Gábor egyszer még kiment Péterrel a nyaralóba: átadta a kulcsokat, megmutatta, hol vannak a szerszámok, és segített kivonszolni az első, mázsás, régi szekrényt. Két óra múlva azonban hazaindult, és csak annyit hagyott hátra útravalóul: a nyaraló és annak minden nyűge mostantól ugyanahhoz az emberhez tartozik, aki majd örökli.
Amikor Péter egyedül maradt a lomok rétegei között, hamar rájött, hogy a kosz nem párolog el pusztán attól, ha egy férfi szigorúan nézi. Kiderült, hogy az a nyaraló valójában egy apró ökológiai katasztrófa, amelynek bekövetkeztét éveken át én akadályoztam meg.
Vasárnap estére feladta. Kénytelen volt rakodókat, hivatásos takarítókat és földmunkásokat hívni.
Hétfő este csörgött a telefonom.
— Tudod te, milyen árak vannak mostanában?! — jajveszékelt Erzsébet Mihályné a vonal túlsó végén. — Pétertől százhúszezer forintot kértek el csak azért, hogy elvigyék a lomot, és kitakarítsák a két szintet!