Csakhogy az anyósom idővel ezt a már-már vasbeton megbízhatóságot úgy könyvelte el magában, mintha nekem eleve kötelességem volna ugrani minden intésére.
Bezzeg a nagyobbik menyével, Nórával szemben soha nem volt egyetlen kifogása sem.
Nóra olyan asszony volt, mint egy gránittömb: sima, kemény, mozdíthatatlan. Az előző héten Erzsébet Mihályné megpróbálta őt befogni, hogy vigye ki a palántákat a hétvégi házhoz.
— Nekem manikűröm van, utána jóga — közölte Nóra rezzenéstelen arccal. — Tudok adni egy tehertaxi-számot. A fuvart majd ön rendezi.
A beszélgetés gyakorlatilag véget is ért, mielőtt rendesen elkezdődhetett volna. És mit gondolnak? Erzsébet Mihályné rajongott Nóráért.
— Nórácska tudja, mennyit ér! — hangoztatta az anyósom, ahányszor csak alkalma nyílt rá, közben persze sokatmondóan rám pillantva. — Van tartása annak az asszonynak, látszik rajta a neveltetés. Nem oldódik fel mások gondjaiban. Te meg, Réka… mintha segítenél is, de nálad mindig akad valami feltétel. Egy igazán jó meny magától észreveszi, hol kell felmosni, mit kell lesikálni, nem kell neki külön szólni.
— Erzsébet Mihályné — feleltem rá egykedvűen —, az az érdekes ebben, hogy azt a menyét nevezi példásnak, akinek egyszerűen nem meri a kezébe adni a felmosót. A segítség és az élethosszig tartó szolgálati viszony viszont nem ugyanaz a kategória.
Úgy tett, mintha nem értené, miről beszélek.
És most elérkeztünk a csúcspontig. Vasárnapi családi ebéd, mindenki jelen. A hétvégi ház Péteré lesz, az Augiász istállójára emlékeztető nagytakarítás pedig természetesen az én nyakamba szakad.
Két ujjam közé fogtam a papírt, és még egyszer végigfutottam rajta.
• Padlás kipakolása. Ott állítólag a Kádár-kor óta gyűlik a kacat.
• Régi bútorok átválogatása. Nyilván puszta kézzel.
• Az egész ház kimosása. Két szint.
• Ágyások előkészítése.
Legalul még egy megjegyzés: „Fogadni a szennyvíztartályos szakembereket.”
— Jól értem a felállást? — törtem meg végül a fojtott csendet. — A nyaralót Péter nevére íratja. A kertben majd Péter sütögeti a húst. A vécét viszont nekem kell sikálnom, és a padlásról nekem kell lehordani a szétrohadt matracokat, mert én úgymond jobban értek a háztartáshoz?
— Hogy jön ide a nyaraló?! — háborodott fel Erzsébet Mihályné, színpadiasan a mellkasára szorítva a kezét. — Az édesanya segítését nem örökségért cserébe végzi az ember! Egy rendes meny nem azt számolgatja, kinek mi jut majd, hanem családtagként odateszi magát!
— Nem pályázom a hétvégi házára — mondtam csendesen, szinte kedves hangon, miközben visszatettem a lapot az asztalra. — Sőt, őszintén örülök Péter szerencséjének. De más tulajdonát nem fogom ingyen rendbe hozni a szezonra. Az én térítésmentes „rokoni nagytakarítási” keretem elfogyott.
Erzsébet Mihályné levegő után kapott.
A tekintete Nórára siklott, mintha tőle várna erősítést, és már nyitotta is a száját, hogy a listát átterelje hozzá. Csakhogy Nóra gyorsabb volt.
Előbb finoman a szája széléhez emelte a szalvétát, és elegáns mozdulattal megtörölte az ajkát.