— Akkor figyelj, Réka: szombaton kilencre kimész a nyaralóba. A padlást rendbe kell tenni, a tél után fel kell súrolni a padlót, az üvegházakra pedig felhúzni a fóliát. Összeírtam mindent — tolta elém Erzsébet Mihályné a teleírt papírlapot olyan ünnepélyes arccal, mintha nem feladatlistát, hanem bírósági ítéletet nyújtana át.
— Péter úgyis lejön május elseje körül a barátaival grillezni. Mégsem ülhetnek a koszban. A nyaralót egyébként rá akarom íratni. Ő az idősebb, neki nagyobb szüksége van rá.
A lap lassan csúszott felém a terítőn, mint egy apró, de szemtelen buldózer, amely minden engedély nélkül betör az ember saját területére.
Előbb a listára néztem, aztán az anyósomra.
A férjem, Gábor mellettem ült, és láttam, ahogy egyre vörösebb lesz az arca.
— Anya, tedd el azt a papírt. Réka nem az alkalmazottad, hogy beoszd neki a műszakot — mondta halkan, de olyan súllyal, hogy a szava megállt a levegőben.
Erzsébet Mihályné az én szabadidőmet valami gazdátlan teleknek tekintette: ha nincs körbekerítve magas fallal és szögesdróttal, akkor nyugodtan lehet rá krumplit ültetni.
Húsz év házasság alatt kidolgoztam a túlélés tökéletes szabályát ebben a családban: segítek neki addig a pillanatig, amíg a kérés kérés marad. Amint parancsba fordul, és jobbágymunkának kezd hangzani, ott vége.
Nem most kezdődött. Ez egy hosszú, módszeres hadművelet volt, amelynek célja az volt, hogy szépen lassan a nyakamra üljön.
Márciusban például három szatyor nehezen beszerezhető gyógyszert vittem neki, miután egy órával korábban elkéredzkedtem a munkahelyemről. Letettem a csomagokat az asztalra, és végre kifújtam magam.
A gyógyszerek blokkjait — ahogy a házhoz szállításokét vagy a szerelőhívásokét is — mindig egy külön, vastag borítékba tettem. Nem azért, hogy elszámoljak az anyósomnak, hanem mert szerettem látni, mire megy el a családi pénz.
Erzsébet Mihályné bele sem nézett a zacskókba. Ehelyett azonnal felmutatott a plafonra.
— Réka, ha már úgysem vetkőztél le, állj fel arra a kis székre, és szedd le a kristályokat a csillárról. Le kell mosni őket, mert rossz rájuk nézni. Félóra az egész.
A csillár a mennyezet alatt lógott, mint egy óriási üvegsün, amely száz apró függővel mereszti a tüskéit. Elég egy rossz mozdulat, és az ember a sámliról egyenesen a baleseti rendelőben köt ki.
— Ma a gyógyszerszállítás napja van, Erzsébet Mihályné — feleltem nyugodtan, miközben begomboltam a kabátomat. — Az üvegsün lemosása nem része a mai csomagnak. Hívja fel Pétert, vagy jelöljön ki másik napot, és akkor szerzek takarítókat.
A szája úgy összepréselődött, hogy leginkább egy tyúk hátsó felére emlékeztetett. De akkor még visszavonulót fújt.
Ha orvoshoz kellett mennie, ügyet intézett a hivatalban, vagy elrepedt nála egy cső, én mindig ott voltam mellette. Ilyenkor valóban számíthatott rám.