…egy félénk, vidékről származó lánnyal kötött házasságot, gyermeket nemzett neki, majd harminchárom éves korára az egész családjával átköltözött a Balti-tenger partvidékére. Kívülálló számára legfeljebb találgatni lehetett, mi zajlott Benedek otthonában, mert a felesége még egyetlen ellenvetést sem mert megfogalmazni vele szemben. Mindig csak ott állt mögötte, szinte beleolvadva a ruhájába, mint egy árnyék, amelynek nincs saját hangja. Még egy idegennek is nyilvánvaló volt, hogy Benedek rendszeresen félrelépett, és teljes bizonyossággal hitte: bármit megtehet, következmények nélkül.
Hazalátogatásai többnyire ügyintézéshez kötődtek, papírok, aláírások, hivatalos dolgok miatt jelent meg. Tudott róla, hogy Mónika egyre gyakrabban nyúl az üveghez, mégsem tett mást, mint időnként elejtett egy rövid, személytelen telefonhívást, vagy pénzt utalt, hozzáfűzve: „Menj el orvoshoz.” Ennél többet nem érzett szükségesnek.
Vivient keménynek és férfiasnak bélyegezte, szinte ledér nőként beszélt róla, Lillát pedig menthetetlen ostobának és örök vesztesnek tartotta. Amikor csak alkalma adódott, saját magát állította példaként eléjük, miközben teljesen süket maradt minden ellenérvre. Így aztán, ahogy az évek során mindannyian külön utakra sodródtak, a kapcsolatuk előbb kimerült egy-egy kelletlen köszönésben a szülői ház falai között, később ünnepi, sablonos üzenetekre zsugorodott, végül teljesen megszakadt. Furcsa módon ez az állapot mindenkinek megfelelt.
A szomszéd telefonja egy átlagos reggelen, reggeli közben érkezett. Benedek épp evett, amikor megszólalt a készülék. A nő idegesen, kapkodva beszélt, szavai egymásba csúsztak, és már az első mondatokból világossá vált, hogy baj van. Benedek arca megfeszült, letette az evőeszközt, és némán hallgatta végig a hírt. Amikor bontotta a vonalat, a konyhában hirtelen elviselhetetlen csend lett. Egy pillanatig mozdulatlanul ült, majd lassan felállt, mintha csak ekkor érte volna utol annak súlya, amit az imént hallott.