Azok az eszközök és lépések, amelyekhez nyúlt, sokak szemében kifejezetten alantasnak számítottak. Vivient azonban ez sosem érdekelte különösebben.
Kapcsolati háló és felsőfokú végzettség híján, pusztán elszántságból és számításból jutott el odáig, hogy huszonnyolc éves korára már egy kisebb utazásszervező cég irányítása került a kezébe a fővárosban. Megjelenése messziről kilógott a megszokott keretek közül: rövidre nyírt haj, mindkét karját sűrűn borító tetoválások, hangsúlyos smink, és egy olyan arc, amelyen jól látszott a kozmetikai beavatkozások nyoma. Nem igyekezett beleolvadni semmilyen elvárásba – épp ellenkezőleg, élvezte, ha megütközést kelt.
Édesanyja halálhíre egy idegen országban érte, pontosan abban a pillanatban, amikor egy barátnőjével elfoglalta a szállodai szobát. Tíznapos utazásra fizetett be. Vivien, ahogy mindig, most is hideg fejjel kezdett számolni: mennyibe kerülne a sürgős hazautazás, mennyi pénz veszne el az elbukott utalvány miatt, és mit jelentene mindez egy félbeszakadt pihenés szempontjából.
A döntés szinte magától adódott – marad, és végigcsinálja a nyaralást. Ha igazán akarta volna, lett volna rá lehetősége, hogy időben hazaérjen a temetésre. Az anyagi helyzete ezt bőven megengedte. Mégsem ez volt a mérleg nyelve. Az elvi kérdés sokkal többet nyomott a latban.
„A vezetés nem nőnek való” – zsörtölődött gyakran az anyja. – „A mi dolgunk a ház rendben tartása, az otthon melege. A pénzkeresés a férfiak feladata, nekik adatott ez meg, nekünk más az elrendelésünk.”
– Miféle elrendelésről beszélsz, anya? – vitázott vele Vivien. – Nem alkatrészek vagyunk egy gépben. Mindenki maga dönti el, mihez kezd az életével.
– Az ilyesmi sosem vezet jóra, ha szembe mész a természettel – zárta le hajthatatlanul az anya. – Már elindultál ezen az úton, összefestetted magad, de ideje lenne inkább családon gondolkodni.
Vivien ilyenkor a szemeit forgatta, és gúnyosan felszisszent. Ugyanaz a lemez újra és újra. A férjről, gyerekekről, „rendes” életről szóló szólamok már kamaszkorától kezdve taszították. Anyja poros, múltba ragadt elképzelései jobban felidegesítették bárminél.
A szelídségre, engedelmességre és hagyományos szerepekre nevelés végül pontosan az ellenkező hatást érte el. Vivien ollót ragadott, és cafatokra vágta a ruháit, farmerbe és harsány, rockos szerelésekbe bújt. A konyhai főzőcskézés helyett tetoválásmintákat tervezgetett. A romantikus randik és holdfényes séták helyett inkább olyan ismeretségeket keresett, amelyek később hasznot hozhattak. Tisztán látta maga előtt a célt: döntéseket hozni, irányítani, és kitörni abból a szűk dobozból, amelybe az anyja makacsul bele akarta szorítani. Huszonnyolc éves korára ez az álom kézzelfogható valósággá vált.
Egy gondosan felépített kapcsolati lánc végül elvezette egy utazási iroda tulajdonosához. Vivien gyorsan pozíciót szerzett a cégnél, majd viszonyba bonyolódott a férfival, és úgy alakította a helyzetet, hogy az üzlet papíron is az ő nevére kerüljön. A múltban maradt egy másik nő összetört élete és számtalan következmény, de Vivien már előre tekintett, és nem foglalkozott azzal, ami mögötte maradt.