Lilla ideges volt, szinte vibrált benne a feszültség. Közeledett a vizsgaidőszak, halomban álltak az elmaradásai, mindent le kellett adni, pótolni, közben pedig egyetlen fillér fölös pénze sem akadt. És akkor még ez is: temetés.
Anyja szomszédja, Erzsébet néni telefonált, és száraz hangon közölte, hogy két nap múlva lesz a búcsúztatás. Ez már önmagában utazást jelentett volna oda-vissza, jegyekkel, plusz kiadásokkal, nem beszélve a szervezés költségeiről, ha netán Benedek vagy Vivien nem vállalták magukra. Vajon ők egyáltalán tudtak már róla? Lilla fejében megfordult, hogy ír nekik, de a büszkesége megálljt parancsolt.
Végül úgy döntött, nem megy el. Nem akarta a pénzét elverni, sem végignézni a rokonok arcát, akikből biztosan előkerültek volna a gúnyos megjegyzések és régi szemrehányások. Úgyis tanulnia kellett, semmi keresnivalója nem volt ott. Majd később ellátogat a sírhoz, csendben, egyedül.
Nem érzett valódi gyászt vagy mély fájdalmat, inkább bosszúságot, amelyhez halvány szomorúság társult, amiért a megszokott rend végleg megbillent. Anyjával, idősebb bátyjával és nővérével sosem volt felhőtlen a viszonya. Az anyja mindenáron mintagyereket akart faragni belőle: tiltotta a csavargást, elvette tőle azt, amit szeretett, kötelezte a tanulásra, a házimunkára, és még azt is megszabta, hogy az iskolai ruhát már előző este kikészítse és kivasalja.
Természetesen mindez csak még vonzóbbá tette a tiltott dolgokat. Az első cigarettáért pofont kapott, a telefonját elvették, amikor rajtakapták, hogy egy fiúval csókolózik a kapuban. A bátyja már óvodás korától léhűtőnek nevezte, a nővére pedig csak forgatta a szemét, és rosszallóan csettintett.
Végül tizenhat évesen, egy újabb, heves vita során – ismét egy udvarló miatt – elszakadt benne valami. Fogta magát, és elköltözött otthonról. A barátjánál lakott, valahogy befejezte az iskolát, majd vele együtt egy nagyvárosba mentek, jó ötszáz kilométerrel odébb. Dolgozott, túlélte a szakítást, félretett, és csak huszonhárom évesen jutott el oda, hogy beiratkozzon az egyetemre, amikor felismerte, mennyire fontos a diploma és a tanulás.
A rokonaival azóta sem tartotta a kapcsolatot. Megvoltak a barátai, a munkatársai, ez bőven elég volt neki. Pletykák persze eljutottak hozzá, de sosem kutatta tudatosan, mi történik otthon.
Miért is tette volna? Hogy újra a fejéhez vágják: „Te semmirekellő”? Köszönte szépen, ebből nem kért. Lilla most már nem volt hajlandó akár egy morzsányit is feláldozni abból, amiért hosszú éveken át keményen megdolgozott. Tanult, dolgozott, és ebben az örök körforgásban sem ideje, sem kedve nem volt utazni.
„Majd megoldják nélkülem” – döntötte el, és közelebb húzta magához a jegyzeteit.
Az anyának nem sikerült mintalányt nevelnie Vivienből sem. A fiatalabb húggal ellentétben ő ravaszabb, kerülőutakat kereső természet volt, nem riadt vissza attól, hogy másokon átgázoljon, és gondolkodás nélkül alkalmazott olyan módszereket is, amelyek mások szemében elfogadhatatlannak tűntek.