Eszter arca néhány pillanat alatt mélyvörösre váltott a haragtól. Most már minden világos volt számára: ezt az egészet előre megtervezték. Nem rögtönöztek, nem hirtelen döntöttek így. Felkészültek erre a beszélgetésre, és közben gondosan összerakták a hamis bizonyítékokat is.
Vajon mennyi idejükbe telt, amíg ezt az egész színjátékot felépítették? És ami még fontosabb: miért éppen most kellett mindennek megtörténnie?
– Gábor tud erről? – kérdezte halkan, a férjére gondolva.
Erzsébet gúnyosan elmosolyodott.
– Ugyan már, Gábor? Ő régóta látja, hogy nem bírod ezt a feladatot. Csak sajnált téged, ezért nem mondta ki nyíltan. De az üzlet az üzlet, Eszter. Itt nincs helye érzelgősségnek.
Az ajtó mögül halk neszezés hallatszott. Valaki a munkatársak közül nyilván odakint fülelt, és egyetlen szót sem akart elszalasztani. Eszter előtt egy pillanatra megjelent a másnapi iroda képe: mindenki az ő megalázó eltávolításáról suttog majd. Leginkább a tervezési és gazdasági osztályon fognak élvezettel csámcsogni rajta. Ott már régóta nehezteltek rá, amiért szigorúan fogta a kiadásokat, és nem engedett át minden kétes számlát.
– Független vizsgálatot követelek – mondta Eszter, és megpróbált felállni, de a lábai mintha nem akartak volna engedelmeskedni neki.
– Tessék? – Erzsébet hangja élesen csattant. – Te egyáltalán hallod magad? Szándékosan próbálsz kihozni a sodromból? Akkor gratulálok, sikerült. Ott az ajtó! – manikűrözött ujjával a kijárat felé bökött. – Tűnj el innen, te tehetségtelen! Felmondólevelet sem kell írnod, a határozatot már előkészítettük. Méghozzá rendkívüli felmondással, súlyos pénzügyi szabálytalanságok miatt. És még hálás is lehetsz, hogy nem tettünk rendőrségi feljelentést. Csakis a családi kapcsolatainkra való tekintettel!
Katalin meg sem próbálta leplezni elégedett mosolyát. Az ajtón túl valaki visszafojtottan felkuncogott.
Eszter lassan felemelkedett a székből. A fejében tompa zúgás kavargott, a szemét égették a könnyek, de nem akarta megadni nekik azt az örömöt, hogy sírni lássák. Szó nélkül magához vette a táskáját, és elindult kifelé.
– És eszedbe ne jusson bármit is elvinni az irodából! – kiáltott utána Erzsébet. – A biztonságiak figyelni fognak. Bár ugyan mit vinnél? A saját részlegedet sem voltál képes rendesen megszervezni.
Az előtérben már kisebb csoport verődött össze. Ludmilla úgy tett, mintha elmélyülten gépelne, de a tekintete mohón követte Eszter minden mozdulatát.
Eszter kihúzta magát, és emelt fővel haladt el mellettük.
„Semmi baj – ismételgette magában. – Elérem, hogy kiderüljön az igazság. Még nem tudom, hogyan, de meg fogom csinálni. Majd meglátjátok.”
A saját irodájába érve gyorsan egy kartondobozba pakolta a személyes holmijait: a közös fényképet Gáborral, a kollégáktól születésnapjára kapott kaktuszt, a kedvenc bögréjét, néhány jegyzetfüzetet és apróságot, amelyek évek alatt észrevétlenül az élete részévé váltak.
Tíz perc múlva az íróasztalán már csak a határidőnapló maradt, benne a következő negyedévre aprólékosan kidolgozott fejlesztési tervekkel. Most már semmi szüksége nem volt rá.
A táskájában újra makacsul rezegni kezdett a telefon. Gábor hívta.
Eszter ránézett a kijelzőre, majd megszakította a hívást, és kikapcsolta a készüléket. Ebben az állapotban képtelen lett volna beszélni bárkivel. Vele pedig különösen nem.
Nem ment haza. A dobozt betette az autó csomagtartójába, aztán a belváros felé indult.
A várost lassan elnyelték az októberi alkony szürke árnyai. Apró, hideg eső permetezett az utcákra. Egy lámpánál meg kellett állnia, mert előtte hosszan kígyózott az esti dugó.
Néhány perc múlva elővette a telefont a táskájából, bekapcsolta, és döbbenten meredt a képernyőre. Huszonhárom nem fogadott hívás Gábortól, valamint öt üzenet WhatsAppon.
„Eszter, hol vagy? Azonnal hívj fel!”
„Anya mindent elmagyarázott. Beszéljük meg nyugodtan.”
„Ne duzzogj már, ez csak munka.”
„Lehet, hogy így lesz a legjobb. Végre foglalkozhatsz magaddal, az otthonnal. Pénzügyesként tényleg gyenge vagy, ideje ezt belátnod.”
„Ma későn érek haza, ne várj meg.”
Az utolsó üzenet láttán Eszter keserűen elmosolyodott.
Tehát a férje már választott oldalt. Bár mikor történt volna másként? Öt év házasság alatt Gábor egyszer sem állt ki mellette az anyjával szemben. Még akkor sem, amikor Erzsébet nyíltan célozgatott arra, hogy nincsenek unokák, és Esztert „meddő kakukkfiókának” nevezte. Gábor ilyenkor csak bűntudatosan félrenézett, mintha ezzel minden el lenne intézve.
Eszter leparkolt a kedvenc kávézója előtt, rendelt egy nagy lattét, majd kinyitotta a laptopját. Három éve párhuzamos nyilvántartást vezetett, és minden fontos iratról külön másolatot készített. Nem mintha kifejezetten nem bízott volna az anyósában. Inkább úgy volt vele: a bizalom szép dolog, de az ellenőrzés még szebb. A nagy könyvvizsgáló cégnél szerzett tapasztalata megtanította arra, hogy mindig legyen tartalék terve.
A dokumentumok a felhőben voltak elmentve, titkosítva, dátum szerint gondosan mappákba rendezve.
Eszter módszeresen egymás mellé tette a saját kimutatásait és azokat az anyagokat, amelyeket Katalin aznap elé tett. Az eltérések nem apró hibák voltak, hanem kirívó különbségek. Valaki szándékosan belenyúlt az adatokba, hogy úgy tűnjön, mintha ő alkalmatlan lenne a munkájára.
A legfeltűnőbb torzítások az „Működési költségek” fejezetben szerepeltek. Pontosan ott, ahol nemrég különös kifizetéseket talált egy tanácsadói szolgáltatásokat számlázó, gyanúsan frissen alapított egynapos cég nevére.