Eszter az íróasztalánál ült a saját irodájában, és szórakozott tekintettel bámulta az üzleti központ őszi udvarát.
Az ajtón túlról tompa beszédfoszlányok és a megszokott irodai zsongás szűrődött be. Gépiesen megigazította a tarkóján gondosan összefogott kontyát, majd újra megpróbált a maga elé terített iratokra figyelni.
A negyedéves beszámoló azonban sehogy sem akart kijönni.
„A családi vállalkozásnál nincs nagyszerűbb!” – ismételgette előszeretettel Erzsébet, az anyósa, aki egyben a cég vezérigazgatója is volt.
Csakhogy Eszter három év alatt, amióta pénzügyi igazgatóként dolgozott a vállalatnál, egyetlen pillanatra sem érezte igazán úgy, hogy ő is a család része lenne. Sokkal inkább megmaradt annak a menynek, aki „tönkretette a drága kisfiú életét”.
Ekkor hirtelen végigrezgett a telefonja az asztalon. A kijelzőn a férje üzenete jelent meg:
„Anya kérte, hogy menj be hozzá 15:00-kor. Fontos megbeszélés lesz. Ne késs. Tudod, mennyire gyűlöli.”
Eszter azonnal az órára pillantott. Már 14:55 volt. Valami odabent azt súgta neki, hogy ez a váratlan találkozó semmi jót nem ígér, mégsem jutott eszébe szembemenni a cégnél uralkodó renddel.
Összeszedte az iratait, mély levegőt vett, és elindult az anyósa irodája felé. Útközben több kollégája furcsa pillantását is elkapta. Láthatóan tudtak valamit, de egyelőre jobbnak látták hallgatni. Legalábbis egyelőre.
A vezérigazgatói iroda előtt beleütközött Lucába, a titkárnőbe, aki mindig mézes-mázos mosollyal hajlongott a vezetőség előtt, majd ugyanazzal a lendülettel hordta szét a pletykákat az egész irodában. Ma különös, alig leplezett kárörömmel nézett Eszterre. Mintha valami kimondottan jó hírt élvezne. De vajon mit?
Erzsébet a hatalmas, sötét mahagóni íróasztal mögött ült, akár egy királynő a trónján. Mellette, mintha csak az udvartartása lenne, ott foglalt helyet Zoltán, a jogi osztály vezetője, valamint Katalin, a főkönyvelő. Mindketten régi családi barátok voltak, és az igazgatónő megbízható szövetségeseinek számítottak.
– Á, végre megérkeztél – szűrte a fogai között az anyósa, anélkül hogy felnézett volna a papírokból. – Ülj le.
Eszter helyet foglalt a fotelben, miközben egyre erősebben szorította a torkát a nyugtalanság. A levegő szinte tapinthatóan ellenséges volt. Legszívesebben felpattant volna, és kifutott volna az ajtón. Akaratlanul is eszébe jutott az első munkanapja, amikor Erzsébet feszes mosollyal bemutatta őt a dolgozóknak, majd félrehajolva csak ennyit súgott a fülébe:
– Ne hozz szégyent a családra. Ne miattad kelljen lehajtanom a fejem.
– Sejted, miért hívattunk? – kérdezte végül Erzsébet, és most először emelte rá a tekintetét. Eszter azonnal meglátta a szemében az elégedett diadal fényét.
– Nem, fogalmam sincs – felelte nyugodtan, bár belül minden porcikája összerándult.
– Akkor majd én felvilágosítalak – mondta az anyósa, és egy vastag iratmappát tett az asztalra. – Belső ellenőrzést végeztünk. Tudod, mire bukkantunk? Súlyos eltérésekre a pénzügyi kimutatásokban. Ráadásul nem egyszeri tévedésről van szó, hanem rendszeresen ismétlődő hibákról.
Eszter döbbenten felvonta a szemöldökét. Pontosan tudta, hogy ilyen hibák nem lehettek az ő munkájában. Minden egyes számot többször is ellenőrzött, mielőtt bármit leadott volna.
– Ez valami félreértés… – kezdte, de Erzsébet egy parancsoló kézmozdulattal beléfojtotta a szót.
– Az egyetlen félreértés az volt, hogy valaha megengedtem neked, hogy elfoglald ezt a pozíciót. Azt hittem, ha már rendes családot nem tudsz teremteni, talán legalább dolgozni megtanulsz. De tévedtem. Ebben is csalódást okoztál.
Katalin halkan felkuncogott, Zoltán pedig művi együttérzéssel csóválta meg a fejét.
– Minden alátámasztó dokumentum nálam van – mondta Eszter, igyekezve egyenletesen beszélni, bár a hangja áruló módon megremegett. – Bármelyik tételt meg tudom magyarázni.
– Ne fáraszd magad – sóhajtott fel Erzsébet színpadiasan. – Mi már mindent átnéztünk. Katalin, legyen szíves, mutassa meg neki.
A főkönyvelő készségesen átnyújtott néhány lapot. Eszter gyorsan végigfuttatta a szemét a sorokon. A számokat átírták. Ügyesen, szinte észrevétlenül, mégis teljesen egyértelmű volt: ezek nem az ő adatai voltak.
Egy pillanatra bevillant neki a múlt hét képe, amikor Katalin késő estig bent maradt az irodában, állítólag azért, hogy előkészítse a negyedéves egyeztetést.
– Ez hamisítvány – jelentette ki Eszter határozottan. – Nekem megvannak a másolatok…
– Ó, szóval most már minket vádolsz irathamisítással? – csapta össze a kezét Erzsébet teátrális felháborodással. – Zoltán, hallotta ezt?
A jogász lassan, jelentőségteljesen bólintott.
– Az ön helyében, Eszter, nem rontanám tovább a helyzetemet megalapozatlan vádaskodással. Bizonyára tisztában van vele, hogy minden kimondott szóért felelősséget kell vállalnia.