Gyors mozdulattal csomót kötött rá, aztán határozottan az előszoba felé intett.
— Kifelé. Most rögtön.
Zoltán még megpróbálta összeszedni a maradék méltóságát, és gőgösen kihúzta magát.
— Te mégis minek képzeled magad…
Nóra azonban egyetlen lépéssel közelebb lépett hozzá, és fenyegetően meglóbálta a konyharuhát. Zoltán ösztönösen hátrált egyet.
— Tamás! Te meg csak állsz ott, és szó nélkül tűröd?!
Tamás halkan megszólalt, de a szemében pajkos fény villant.
— Tudod mit, Zoli? Szerintem most jobb lesz, ha hallgatsz a feleségemre. Arra a nőre, akit szerinted én nem nevelek meg eléggé.
— Kabátot fel, cipőt fel, indulás — rendelkezett Nóra ellentmondást nem tűrő hangon.
Nikolett idegesen kapkodni kezdett, egyik gyerek kezét a másik után fogta meg.
— Márk, Júlia, gyertek gyorsan! Ne ácsorogjatok!
— De a jegyünk csak holnapra szól! — próbált még tiltakozni Zoltán, bár a hangja már korántsem volt olyan magabiztos.
— Akkor kerestek magatoknak szállást éjszakára. Ez már nem az én problémám.
Nóra lépésről lépésre az ajtó irányába szorította őket, közben egy pillanatra sem engedte el Zoltánt a tekintetével. A férfi valamit morgott hálátlanságról, meg arról, hogy manapság már senkiben sincs tisztelet, de a házigazda asszony elszánt arca láttán végül sietve összeszedte a holmiját.
Az ajtóból még visszafordult, hogy legalább az utolsó szó az övé legyen.
— Ennek még lesz folytatása!
— Részemről már vége — mondta Nóra, és határozott mozdulattal becsukta mögöttük az ajtót.
A lakásra hirtelen olyan csend ereszkedett, mintha valaki elvágta volna a levegőben feszülő idegeket. Tamás még mindig az asztal mellett ült, és olyan tekintettel nézte a feleségét, mintha most látná először igazán.
— Te jó ég… Fogalmam sem volt róla, hogy te ilyen vagy.
— Milyen? — kérdezte Nóra, még mindig kissé szaporán véve a levegőt.
— Erős. Vakmerő. És elképesztően bátor. — Tamás felállt, odament hozzá, és magához ölelte. — Ezt már régen meg kellett volna lépni. Zoltán túl sokáig viselkedett úgy, mintha bármit megengedhetne magának.
Nóra a férje mellkasára hajtotta a fejét.
— Ne haragudj, hogy így kirobbant belőlem. Egyszerűen betelt a pohár.
— Neked nincs miért bocsánatot kérned — felelte Tamás csendesen. — Nekem kellett volna már korábban határt szabnom neki. Mindig azzal mentegettem magamban, hogy mégiscsak a bátyám, a család része… Csakhogy ő közben egyáltalán nem becsült meg minket.
Nóra halványan elmosolyodott.
— Ezek után talán megtanulja.
A vacsorát végül kettesben fejezték be. Leszedték az asztalt, elmosogattak, rendet raktak a konyhában. Az este nyugalomban telt, és hosszú idő után először Nóra nem rezzent össze minden ajtócsapódásra, nem várta feszülten, mikor érkezik a következő lekicsinylő megjegyzés.
Másnap Tamás a munkahelyén elmesélte, mi történt náluk. Arra számított, hogy talán majd csóválják a fejüket, de épp az ellenkezője történt: mindenki Nóra pártjára állt.
— A feleséged teljesen jól csinálta! — nevetett a főnöke. — Az ilyen basáskodó alakokat néha csak egy jókora pofonhoz hasonló helyzet téríti észhez.
Eltelt néhány hét. Tamás születésnapja előtti napon megcsörrent a telefonja. Amikor ránézett a kijelzőre, Zoltán neve villant fel rajta.
— Tamás?
— Igen, Zoli.
A vonal túlsó végén kis szünet támadt, mintha a férfi nehezen találná a szavakat.
— Figyelj… Szeretnék bocsánatot kérni. Amiatt, ahogy akkor viselkedtem. Nem volt igazam.
Tamás őszintén meglepődött.
— Ezt most komolyan mondod?
— Igen. Nikolett az egész hazautat végigbeszélte a fejem mellett. Azt mondta, úgy viselkedtem, mint egy faragatlan tuskó. Aztán anyánkhoz is eljutott a dolog, és ő sem kímélt. — Zoltán nagyot sóhajtott. — Nem akartalak benneteket megbántani. Csak… valahogy hozzászoktam, hogy én vagyok az idősebb, és mindenki rám figyel.
— Ez akkor sem jogosít fel arra, hogy megalázd Nórát.
— Tudom. Most már tudom. Mondd meg neki, kérlek, hogy sajnálom. És… ha nem bánjátok, elmehetnénk a születésnapodra? Ígérem, normálisan fogok viselkedni.
Tamás a konyha felé pillantott, ahol Nóra éppen a tűzhely mellett tett-vett.
— Nóra, Zoltán bocsánatot kér. Azt szeretné, ha eljöhetnének a születésnapomra.
Nóra megfordult, megtörölte a kezét a konyharuhában, majd nyugodtan válaszolt:
— Ha garantálja, hogy ember módjára viselkedik, jöjjenek. De az első sértő megjegyzés után végleg hazaküldöm.