Hat órára minden a helyére került az ebédlőasztalon. Nóra egész nap a tűzhely mellett állt: főzött egy tartalmas, savanykás levest, készített húsos salátát, főfogásnak pedig pörköltet tett fel. A hús hosszú órákon át rotyogott lassú tűzön, mire omlós lett, és az illata betöltötte az egész lakást.
— Akkor talán leülhetnénk? — vetette fel Tamás óvatosan.
Zoltán úgy foglalta el az asztalfőt, mintha mindig is ő ült volna ott.
— Hűha, micsoda lakoma! Nórácska, te aztán ma ki sem jöttél a konyhából, igaz?
— Nagyjából — válaszolta Nóra hűvösen.
— Kár volt ennyit fáradnod. Nekünk valami egyszerű is megfelelt volna, nem vagyunk mi kényesek.
Nem kényesek. Nórának rögtön bevillant az előző alkalom, amikor Zoltán vagy fél órán át ecsetelte, hogy a céklás saláta sótlan, a fasírt pedig szárazabb a kelleténél.
Az első fogások még viszonylagos békében lecsúsztak. Zoltán persze nem bírta megállni, hogy oda ne szúrjon: a leves szerinte „kicsit szűkre szabott” volt, a salátáról pedig megállapította, hogy „hiányzik belőle az élet”. Ennek ellenére a tányérját gondosan tisztára ette.
Amikor Nóra behozta a pörköltet, Zoltán kiválasztott egy falat húst, sokáig forgatta a szájában, közben látványosan összeráncolta a homlokát.
— Hát… — nyújtotta el végül a szót. — Ez a hús mintha kissé keményre sikerült volna.
— Szerintem pont jó — szólalt meg Tamás, próbálva védeni a feleségét.
— Ugyan már, Tamás, te ehhez nem értesz — legyintett Zoltán. — Nálunk Nikolett olyan pörköltet főz, hogy az ember mind a tíz ujját megnyalja utána. Ott tanulta, Magyarországon, ugye, Nikikém? Ez viszont… — a villájával lenézően megböködte a húst. — Nórácska, nincs esetleg valami más? Ezt egyszerűen nem lehet megenni.
Nóra gyomrában valami görcsösen összerándult.
— Ma ez az egy meleg étel készült.
— Hogyhogy csak ez? — kapta fel a fejét Zoltán sértődötten. — És mi van akkor, ha a vendégeknek nem ízlik?
— Akkor esznek hozzá krumplit és salátát — felelte Nóra, minden erejével azon igyekezve, hogy a hangja nyugodt maradjon.
Zoltán hátradőlt, mintha személyes támadás érte volna.
— Hallod ezt, Tamás? — fordult a testvére felé. — A feleséged valahogy nem nagyon töri magát a vendégekért. Talán ideje lenne megtanítani neki, hogyan kell viselkedni.
Ez volt az a pillanat, amikor Nórában elszakadt valami. Az összes korábbi megalázás, a fölényeskedő megjegyzések, a leereszkedő mosolyok és a nagyképű, atyáskodó hangnem egyszerre gyulladtak benne haraggá.
Lassan felállt. Nem kapkodott. A tányérjáért nyúlt, amelyen még ott gőzölgött a pörkölt. Zoltán közben tovább szónokolt neveletlenségről, tiszteletről és arról, hogyan kell bánni a rokonokkal. Nóra odalépett hozzá, majd egyetlen határozott mozdulattal az egész adagot az ölébe borította.
A forró szaft és a húsdarabok szétterültek Zoltán világos nadrágján. A férfi felpattant, és hitetlenkedve meredt magára.
— Megbolondultál?! Mit művelsz?!
— Zolikám! — sikított fel Nikolett, és már rohant is hozzá. — Megégetted magad? Úristen, ez szörnyű!
A gyerekek mozdulatlanná dermedtek, tátott szájjal bámulták a jelenetet. Tamás csak ült a helyén, mintha nem tudná eldönteni, valóban megtörtént-e, amit látott.
Nóra nyugodtan visszatette az üres tányért az asztalra.
— Most pedig jól figyeljetek ide. Ha azonnal nem takarodtok ki a lakásomból, hozom a fazekat is, és azt már a drága Zoltán fejére borítom.
— Hogy mered?! — üvöltötte Zoltán, miközben kapkodva söpörte le magáról a húsdarabokat. — Ez nem a te lakásod! Ez a bátyámé!
— Így van. A bátyádé. Nem a tiéd — mondta Nóra, és az asztal széléről felkapta a konyharuhát.