Eszter maga szakította meg a hívást. Nem csapta le dühösen, nem tett hozzá semmit; egyszerűen megnyomta a piros gombot.
Gergő azon az estén egyetlen szót sem szólt hozzá. A nappaliban ült, a telefonját görgette, és olyan látványosan nem vett tudomást róla, mintha Eszter nem is lett volna a lakásban. Később bement a hálóba, lefeküdt, és háttal fordult neki, arccal a fal felé.
Eszter elpakolta a vacsora maradékát, letörölte az asztalt, lekapcsolta a konyhában a villanyt, aztán megállt az ablaknál. Lent az udvar már majdnem teljesen sötétbe borult. Csak az egyik lámpa imbolygott a szélben, és szakadozott, narancssárga fényfoltokat dobált az aszfaltra.
Katalin járt a fejében. Ahogy ott állt az ajtó előtt a szatyrokkal a kezében, és láthatóan meg volt győződve róla, hogy minden pontosan úgy történik majd, ahogy ők eltervezték. Aztán Erzsébet asszony, aki úgy váltogatta a hangnemét, mintha sebességet kapcsolna: egyszer támadott, aztán könyörgött, majd megint számon kért. És Gergő. Aki előző nap némán ácsorgott az előszobában, miközben a húga bejelentette, mire tart igényt.
Egyikük sem kérdezte meg őt. Egyszer sem. Semmiről.
Később felnyitotta a laptopját, rákeresett egy ingatlanközvetítő oldalára, és hosszú ideig nézegette a kiadó lakásokat. Garzonok, kis egyszobások, stúdiólakások. Olyan környékek nevei kerültek elé, amelyekre korábban soha nem is gondolt igazán.
Az árak pedig egyáltalán nem voltak elérhetetlenek.
Furcsa felismerés volt. Hirtelen minden kézzelfoghatóvá vált. Nem álmodozásnak tűnt többé, nem sértettségből született gondolatnak, és nem is valami homályos félelemnek. Csak számok voltak. Címek. Lehetőségek.
Végül lehajtotta a laptop fedelét. Nem azért, mert meggondolta volna magát. Egyszerűen csak nem kellett kapkodnia.
Tudott várni. És számolni is tudott.
Másnap reggel a csengő éles hangja törte meg a csendet.
Eszter még a kávéját sem itta meg teljesen. Az ablak mellett állt bögrével a kezében, és azt figyelte, ahogy lent a ház előtt a gondnok a nedves faleveleket gereblyézi össze. Lassan, egyenletes mozdulatokkal dolgozott, mintha nem sietne sehová. A szél újra meg újra szétszórta a kupacot, ő pedig türelmesen visszahúzta a leveleket. Volt ebben valami különösen nyugtató.
A csengő azonban türelmetlenül, szinte követelőzve szólt.
Letette a bögrét, és kiment ajtót nyitni.
A küszöbön mindannyian ott álltak. Erzsébet asszony a bézs kabátjában, amelyet csak „fontos alkalmakra” vett fel. Mellette Katalin a gyerekekkel: a kisfiú egy hátizsák pántját markolta, a kislány pedig az anyja oldalához húzódott. Kissé hátrébb Gergő állt, olyan arccal, mint akit kivégzésre kísérnek. Eszternek elég volt ránéznie, hogy megértse: ő már tudott mindenről. Már megbeszélték vele. Ő engedte be őket a lépcsőházba.
– Beszélnünk kell – jelentette ki Erzsébet asszony olyan hangon, amely nem hagyott helyet ellenvetésnek. – Családon belül.
Eszter végignézett a kis küldöttségen. Gergőn, aki azonnal félrekapta a tekintetét. Katalinon, akinek az állán ott feszült a dac, de a szemében valami ideges várakozás remegett. A gyerekeken, akik az egészhez semmit sem értettek; egyszerűen csak odahozták őket díszletnek, hogy nagyobb legyen a nyomás.
– Tessék – mondta Eszter, és félreállt az ajtóból.
A nappaliban helyet foglaltak. Erzsébet asszony a fotelbe ült, egyenes háttal, mintha valami bizottsági ülést vezetne. Katalin a kanapéra telepedett, a gyerekeket maga mellé ültette. Gergő a fal mellett maradt, félig támaszkodva, és egész testtartása azt sugallta: neki ehhez semmi köze, ő csak véletlenül van jelen.
Eszter velük szemben ült le. Nyugodtan. Kezeit az ölében pihentette.
Erzsébet asszony kerülővel kezdte. A család fontosságáról beszélt, arról, hogy régen az emberek összetartottak, nem panaszkodtak minden apróság miatt, és szóba hozott valami Ilona nénit is, aki állítólag öt gyereket nevelt fel két szobában. Eszter hallgatta. Nem szólt közbe, nem vágott vissza.
Aztán végre elértek a lényeghez.
– Katalinnak nincs hová mennie – mondta Erzsébet asszony. – Te is látod, egyedül maradt a gyerekekkel. Mi nem kérünk sokat. Csak átmenetileg, amíg talpra nem áll.
– Az átmenetileg mennyi időt jelent? – kérdezte Eszter.
Erzsébet asszony egy pillanatra elakadt.
– Hát… talán egy évet. Vagy kicsivel többet.
– Egy évet – ismételte Eszter. Nem kérdésként, nem felháborodva. Csak kimondta újra.
– Eszter – szólalt meg Katalin, és a hangja most egészen más volt, mint előző nap. Már nem parancsoló, inkább sértett és panaszos. – Nézz már rájuk. A gyerekeknek rendes környezet kell. Itt közel az iskola, minden kényelmes lenne. Találok munkát, tényleg. Csak most még…
– Katalin – szakította félbe Eszter halkan –, tegnap azt mondtad, kötelességem eltartani a gyerekeidet. Emlékszel?
Katalin arcán megrándult egy izom.
– Jó, hát… felkaptam a vizet.
– Nem – felelte Eszter. – Pontosan ezt gondoltad. És édesanyád is ezt gondolja. Meg Gergő is, aki idehozott titeket anélkül, hogy engem megkérdezett volna.
Gergő a fal mellől motyogni kezdett valamit arról, hogy ő csak jót akart, hogy egy családban segíteni kell egymást, és hogy Eszter túl…
– Gergő – fordult felé Eszter –, tudod, hogy két este óta albérleteket nézek?
A nappalira csend zuhant. Valódi, sűrű csend. Csak a gyerekek mocorogtak a kanapén, mert ők még nem értették, mi változott meg ilyen hirtelen.
Erzsébet asszony összehúzta a szemét.
– Miféle albérleteket?
– Kiadó lakásokat – mondta Eszter egyszerűen. – Dolgozom. Van pénzem. A városban pedig vannak lakások.
Erre nem számítottak. Az eddigieket – az új zárat, a zárt ajtót, a telefonon kimondott nemet – még elkönyvelhették makacsságnak, hisztinek, valaminek, amit majd ki kell várni vagy át kell törni. De ez már egészen más volt.
Erzsébet asszony arca megváltozott. Katalin elhallgatott. Gergő ellökte magát a faltól.
– Te most el akarsz menni? – kérdezte. A hangja különös volt: nem dühös, nem is sértett, inkább tanácstalan. Őszintén összezavarodott, mintha csak ebben a pillanatban jutott volna el hozzá, miről is van szó.
– Én normálisan akarok élni – válaszolta Eszter. – Úgy, hogy senki ne állítson be hozzám, és ne ossza ki, mi a kötelességem. Úgy, hogy ne kész tények elé állítsanak. És rokonok kísérete nélkül, akiknek semmivel sem tartozom.