Erzsébet nagyot szívott a levegőből. Eszter látta, ahogy megemelkedik a válla, és már előre hallotta a következő szóáradatot: a hálátlanságról, arról, milyen rendes ember Gergő, és hogy ő mennyire nem becsüli meg, amije van.
– Erzsébet – szólalt meg Eszter halkan, de határozottan. – Kérem, ne kezdje el. Meghoztam a döntésemet.
Végül nagyjából húsz perc múlva távoztak. Erzsébet úgy vonult ki, mint akinek mélyen megsértették a méltóságát. Katalin némán kapta kézen a gyerekeket; az arcán vörös foltok égtek. Gergő azonban még megtorpant az előszobában. Eszter egy pillanatra azt hitte, most végre mond valamit, ami számít. Valamit, amitől legalább egy kicsit más irányt vehetne ez az egész.
Gergő csak ennyit mondott:
– Te nagyon kegyetlen vagy.
Aztán kilépett az ajtón.
Eszter rázárta a lakást. A hátát az ajtónak vetette, és egy ideig mozdulatlanul állt. Hallgatta, ahogy a léptek távolodnak a lépcsőházban, majd lent csattan a bejárati ajtó.
Kegyetlen.
Ízlelgette magában ezt a szót. Három éven át engedett. Hallgatott, amikor beszélni akart volna. Mosolyt erőltetett magára, amikor legszívesebben kiment volna a szobából. Tűrt akkor is, amikor már semmi nem maradt benne abból, amit türelemnek lehet nevezni. Addig mindezt úgy hívták: jó feleség, megértő asszony, alkalmazkodó természet. Most pedig, hogy kimondott egyetlen nemet, hirtelen kegyetlen lett.
Volt ebben a gondolatmenetben valami annyira torz, hogy Eszternek kis híján nevetnie kellett. Nem jókedvében. Inkább attól a keserű döbbenettől, amely egyszerre fáj és felszabadít.
Egy hét múlva kivett egy lakást. Nem volt nagy, a harmadik emeleten helyezkedett el, az ablakai egy csendes udvarra néztek, ahol öreg fák álltak. A holmijait két fordulóban vitte át. Júlia segített neki a dobozokkal, aztán a még ki sem pakolt táskák között, a padlón ülve teáztak. Mindenféléről beszélgettek, teljesen jelentéktelen dolgokról, és Eszter egyszer csak rájött, hogy hosszú idő óta először nem figyeli saját magát beszéd közben. Nem méri fel előre, milyen hangsúllyal mondhat ki valamit. Egyszerűen csak beszél. Úgy, ahogy kedve tartja.
Gergő a harmadik napon felhívta. Aztán megint. Az ötödik napon üzenetet küldött, hogy az anyja nagyon rosszul viseli a történteket.
Eszter annyit válaszolt: örülök, hogy hallom.
Később, közös ismerősökön keresztül megtudta, hogy Katalin végül mégis talált megoldást. Beadta a kérelmet támogatásra, és feliratkozott az önkormányzati bérlakások várólistájára. Kiderült, hogy ez a lehetőség már az elejétől fogva létezett. Csak éppen senki nem fáradt azzal, hogy utánanézzen. Minek is keresni más utat, ha ott van a meny?
Erzsébet nem kereste. Ez a hallgatás többet mondott minden szemrehányásnál.
Októberben Eszter az ebédszünetében céltalanul sétált az utcán. Nem akart vásárolni, nem sietett sehová, csak ment. Egy apró üzlet kirakata előtt állt meg, ahol zárakat, kilincseket és ajtóvasalatokat árultak. A kirakat közepén egy egyszerű, fényes zár feküdt, mellette karikára fűzve két kulcs.
Eszter nézte, és arra gondolt, ebben az egészben nem is az a legfurcsább, hogy elment. Még csak nem is az, hogy zárat cserélt. Hanem az, milyen sokáig nem engedte meg magának még a gondolatát sem. Mintha ehhez nem lett volna joga. Mintha előbb ki kellett volna érdemelnie.
Pedig a joga megvolt. Mindig is. Már a kezdet kezdetén.
Vett egy kávét a legközelebbi kis pavilonnál, aztán kilépett vele az utcára. Az őszi levegő hidegen és élesen csapta meg az arcát, a falevelek szárazon zizegtek a cipője alatt, körülötte minden teljesen hétköznapi volt. És valamiért éppen ez a hétköznapiság tűnt most különlegesnek.
Egy rendes élet.
Az ő élete.
Senki másé.
Eltelt fél év.
Eszter szinte észre sem vette, mikor történt a változás. Egyszerűen csak eljött az a pont, amikor már nem számolta a napokat. Régebben mindig számolt: hány nap van még hétvégéig, mennyi van a szabadságig, meddig kell még kibírni. Most nem volt ilyen. A napok maguktól teltek, és ebben valami új, szokatlan könnyedség volt.
A harmadik emeleti lakás lassan az otthonává vált. Nem egyszerre, nem sietve, hanem apránként. Először függönyöket vett, amelyeket hosszasan és élvezettel válogatott ki, anélkül, hogy a háta mögött valaki véleményt mondott volna minden döntésére. Aztán került egy könyvespolc az ágy mellé, egy szőnyeg a kanapé elé, az ablakpárkányra pedig néhány cserép muskátli. Apróságok voltak csupán. Mégis mindegyik az övé.
Reggelente az ablaknál itta a kávéját, és lenézett az udvarra. Két idős juhar állt odalent, és tavasszal olyan hirtelen, olyan élénken zöldültek ki, hogy Eszter egyszer csak ott maradt a bögrével a kezében, és hosszú percekig nézte őket. Nem gondolt semmire. Csak figyelte a fákat.
Ez is újdonság volt.
Gergő februárban beadta a válókeresetet. Eszter minden különösebb vita nélkül aláírta a szükséges papírokat. Egy közjegyzői irodában találkoztak, röviden, tárgyilagosan intéztek mindent. Gergő fáradtnak látszott, és valahogy kisebbnek, mint amilyennek Eszter emlékeiben élt. Mintha az anyja állandó jóváhagyása nélkül kissé összeeresztett volna.
Nem érzett kárörömöt. Csak megállapította magában, aztán elengedte.
Erzsébet azóta sem telefonált. Katalin sem jelentkezett. Eszter tudata legszélén még egy ideig várta a lezáró beszélgetést, valamiféle magyarázatot, talán még egy bocsánatkérést is. De nem érkezett semmi. Csend maradt utánuk, és idővel kiderült, hogy ennél pontosabb választ nem is kaphatott volna.
Májusban beiratkozott egy adójogi tanfolyamra. Régóta szerette volna, csak mindig halogatta. Péntekenként az órák után Júliával beültek egy közeli kis kávézóba, rendeltek valamit minden különösebb ok nélkül, és összevissza beszélgettek. Munkáról, könyvekről, arról, hová lehetne elutazni nyáron.
Egyik alkalommal Júlia megkérdezte:
– Nem bántad meg?
Eszter elgondolkodott. Őszintén, kapkodás nélkül.
– Nem – felelte végül. – Egyáltalán nem.
És ez igaz volt. Nem hősies kijelentésként hangzott, nem is keserűségből. Egyszerűen csak igazság volt: könnyű és tiszta, akár a tavaszi fény az ablakon túl.