A kabátját leakasztotta magáról, felakasztotta a fogasra, aztán bement a szobába, és magára csukta az ajtót. Elővette a telefonját.
Először egy zárszervizt hívott fel. Még dolgoztak, nyolcig vállaltak kiszállást.
A második hívása Júliának szólt, a barátnőjének, akinél éppen üresen állt egy szoba.
A fal túloldaláról átszűrődött Katalin hangja. Gyorsan beszélt Gergőhöz, félhangosan, de erőszakos nyomatékkal, mintha minden szavával bele akarna préselni valamit a férfi fejébe. Gergő válaszolt neki. Eszter azonban nem figyelt oda. A szerelő címét jegyezte fel, és közben azon kapta magát, hogy három év után először egészen nyugodtnak érzi a lelkét.
Furcsa volt ez a béke. Szinte idegen.
A mester másnap érkezett, délelőtt fél tíz körül, amikor Gergő már elment dolgozni.
Eszter ajtót nyitott neki, beengedte az előszobába, majd amíg a férfi a zárral bíbelődött, halkan csörgette a szerszámokat, próbálgatta az új vasalatot, ő az ablak mellett állt, és kifelé nézett az udvarra. Nyirkos, szürke szeptemberi nap volt. Az égből valami bizonytalan, eső és pára közötti nedvesség szitált. Lent átázott pad állt, a járdaszegélyen vizes galambok gubbasztottak, a sötét levelek pedig odatapadtak az aszfalthoz.
– Kész is van – mondta végül a szerelő, és két frissen vágott kulcsot nyújtott át. – Jó darab. Biztonságos.
Eszter kifizette, aztán becsukta mögötte az ajtót. A kulcsokat még egy darabig a tenyerében tartotta. Nehezek voltak, hidegek, erős fémillat áradt belőlük. Újak.
Csak az övéi.
Gergő este fél hét körül ért haza. Hosszú ideig próbálta a kulcsát beilleszteni a zárba. Eszter bentről hallotta, ahogy odakint matat: egyszer, másodszor, harmadszor. Végül megszólalt a csengő.
Kinyitotta neki az ajtót.
A férfi belépett, előbb a zárra nézett, utána Eszterre. A tekintetében átfutott valami. Még nem harag volt, inkább zavartság. Olyan arca lett, mint egy gyereknek, akitől elvették a játékát, és még nem döntötte el, sírjon-e vagy ordítson.
– Ez meg micsoda? – kérdezte végre.
– Új zár – felelte Eszter nyugodtan. – A te kulcsod nálad van. Másnak viszont nincs.
Gergő mély levegőt vett. Aztán kifújta. Levette a kabátját, és úgy akasztotta a fogas mellé, hogy az lecsúszott a földre. Nem hajolt le érte.
– Te egyáltalán felfogod, hogy Katalinnak nincs hová mennie?
– Felfogom.
– Gyerekei vannak.
– Tudom.
– És te ezt így? Fogtad magad, és egyszerűen…
– Gergő – vágott közbe Eszter –, szóltál nekem arról, hogy ide akarod hozni? Nem. Megkérdezted, szeretném-e, hogy idegen gyerekek lakjanak a lakásunkban? Nem. Egyetlen egyszer is leültél velem erről beszélni?
A férfi hallgatott. Félrenézett.
– Akkor nincs miről vitáznunk – mondta Eszter.
Katalin másnap délután állított be, nem sokkal azután, hogy Eszter hazaért a munkából, és éppen csak lehúzta a csizmáját. A csengő hosszasan, követelőzően szólt, mintha nem is egyszer nyomták volna meg, hanem bosszús erővel rátapadt volna valaki az ujjával.
Az ajtó előtt Katalin állt. Egyedül jött, a gyerekek nélkül. A kezében nagy szatyrot tartott, amelyből különféle holmik kandikáltak ki. Az arckifejezése olyan volt, mint azé, aki magában már régen megnyerte a vitát.
– Nyissad – mondta. – Hoztam a cuccokat.
– Miféle cuccokat? – kérdezte Eszter.
– A gyerekekét. Mondtam, hogy nálatok lesznek elhelyezve. Gergő szerint a másik szoba üres.
Eszter nekitámaszkodott az ajtófélfának. Nem feszült meg, nem emelte fel a hangját.
– Katalin, a gyerekek nem fognak nálunk lakni. Te sem. Ez a mi otthonunk.
Katalin néhány másodpercig hunyorogva méregette, mintha most próbálná felmérni, meddig mehet el. Aztán elmosolyodott. Csúnya mosoly volt, csak a szája mozdult benne.
– Figyelj, Eszter. Ne húzd fel magad. Te ebbe a családba bekerültél, érted? Nálunk ez nem így működik. Anya mindig azt mondta: a család az család. Segíteni kell egymáson.
– Segítek – mondta Eszter. – Átküldhetem a családsegítő telefonszámát. Ott foglalkoznak lakhatási gondokkal, főleg ha gyerekek is vannak.
Katalin kinyitotta a száját, aztán becsukta. Valami megrezzent az arcán. Egyértelműen nem ilyen választ várt. Ahhoz volt szokva, hogy a menyek zavarba jönnek, pironkodnak, kerülgetik a keményebb szavakat.
– Ezt most komolyan mondod? – préselte ki magából végül.
– Teljesen komolyan.
A szatyor még mindig Katalin kezében lógott. Aztán hirtelen sarkon fordult, és elindult a folyosón a lépcső felé. Hangosan, döngő léptekkel ment, mintha azt akarná, hogy az egész ház hallja.
Az utolsó lépcsőfoknál még visszafordult.
– Anya erről tudni fog!
– Üdvözlöm – felelte Eszter, majd becsukta az ajtót.
Erzsébet este telefonált. Amikor Eszter meglátta a nevét a kijelzőn, egy pillanatra megállt az ujja a fogadás gomb fölött. Aztán felvette.
– Mit képzelsz te magadról! – csattant fel az anyósa hangja, élesen, remegő felháborodással. – Katalin sírva hívott! A gyerekek fedél nélkül maradtak! Te meg rácsapod az ajtót a saját családodra!
– Erzsébet – mondta Eszter egyenletes hangon –, Katalin nekem nem családom. A gyerekei sem azok. Ez a mi lakásunk, és én is eldönthetem, ki élhet benne.
– Te meny vagy! Neked kötelességed…
– Nekem senki felé nincs több kötelességem annál, amiben korábban megállapodtunk. Márpedig ilyesmiről soha nem állapodtunk meg.
Csend lett. Aztán Erzsébet más hangon folytatta. Halkabban, lágyabban, kerülő úton próbálkozva.
– Jaj, Eszterkém, hát miért viselkedsz úgy, mintha idegen lennél? Katalinnak nagyon nehéz most. Egyedül maradt a gyerekekkel, a férje elhagyta. Te is nő vagy, neked igazán meg kellene értened…
Eszter hallgatta a hirtelen váltást, és közben arra gondolt: hát persze. Előbb támadás, aztán sajnáltatás. A régi módszer. Mintha tankönyvből olvasnák.
– Értem, hogy nehéz helyzetben van – mondta végül. – De ez nem az én felelősségem.