– Figyelsz te rám? Ő az én anyám, és úgy fog élni, ahogy neki jólesik! Ha nem tetszik, tudod, hol az ajtó!
Gergő mindezt különösebb hangerő nélkül mondta ki, és éppen ettől volt dermesztőbb, mintha ordított volna. A előszoba közepén állt, farmerzsebébe dugott kézzel, és úgy nézett Eszterre, mintha nem is a felesége lenne előtte, hanem valami kellemetlen akadály az úton. Nem emberként látta. Csak zavaró tényezőként.
Eszter nem vágott vissza azonnal. Leemelte a táskáját a válláról, felakasztotta a fogasra, aztán lassan lehúzta a kabátja cipzárját. Szándékosan komótosan mozdult, mintha minden apró gesztus nyerne neki még egy másodpercet, hogy összeszedje a gondolatait. Odakint szeptemberi eső permetezte az udvart, a fák sötéten, átázva meredtek az ablak előtt, és a szürke fény még szűkebbnek mutatta az amúgy is keskeny előszobát.
Három éve voltak házasok. Három éve ismételgette magának: Gergő alapvetően jó ember, csak nehéz természetű. Csak az anyja ilyen. Csak meg kell érteni.
Ma azonban valami elmozdult benne. Nem hangosan, nem látványosan. Inkább úgy, mint amikor odabent, valahol mélyen, halkan kattan egy zár.
Az anyósa, Erzsébet asszony, nem egyszerre tört be az életükbe. Eleinte csupán telefonált. Hosszasan, részletesen, nyúlós hangon beszélt, amelyben volt valami keserű mézre emlékeztető. Gergő ilyenkor átment a másik szobába, félig behúzta maga mögött az ajtót, és amikor visszajött, már nem egészen ugyanaz az ember volt: feszült, éles, védekezésre kész. Eszter idővel megtanulta felismerni ezt abból is, ahogy a poharat letette az asztalra. Túl erősen, csattanva.
Aztán Erzsébet asszony elkezdett személyesen is felbukkanni náluk.
Először csak „egy teára” jött. Négy órán át maradt. Úgy járta körbe a lakást, mintha egy rossz értékelésekkel teli szállodát ellenőrizne: az orrát ráncolta a könyvespolcnál, végigtapogatta a hálószobai függönyt, majd odavetette, hogy „hát, elmegy”. Az ő szájából ez felért egy ítélettel.
– Eszterkém, te egyáltalán fel szoktál mosni? – kérdezte, miközben a szegélylécet vizsgálgatta. – Gergőnél otthon mindig rend volt.
Gergő mindeközben ott ült, és hallgatott. Mosolygott az anyjára.
Eszter akkoriban még próbált vitatkozni. Magyarázkodott, védekezett, érveket sorakoztatott fel. Később értette meg, hogy ez volt a legnagyobb hiba. Erzsébet asszonyt nem érdekelték az észérvek. Ő csak a hangsúlyt figyelte: mentegetőzik-e a menye, lehet-e még erősebben nyomást gyakorolni rá.
Lehetett.
Az év őszére a látogatások szinte heti rendszeressé váltak. Erzsébet asszony többnyire délután érkezett, éppen akkor, amikor Eszter hazaért a munkából. Egy kisebb fuvarozócégnél könyvelt; nem volt látványosan nehéz munka, de az idegeit bőven felőrölte. Fáradtan nyitotta ki az ajtót, és már ott is találta az anyósát a nappaliban. Erzsébet asszony úgy ült a fotelben, akár egy birtok úrnője, és halk, mégis tökéletesen érthető hangon panaszkodott Gergőnek az életéről.
A panaszok mindig ugyanazon a pályán futottak, mint egy megkopott lemez. A vérnyomása. A dereka. A kevés nyugdíja. A neveletlen szomszédok. A hálátlan unokahúg, Réka. És a végén, természetesen, mindig elhangzott az is, milyen nehéz neki egyedül.
Gergő hallgatta, bólogatott, aztán Eszterre nézett olyan várakozással, mintha neki kellene rögtön megoldania mindent. Csinálj már valamit. Ajánlj fel valamit. Adj neki enni.
Eszter megtette. Megterített, ételt melegített, elmosogatta a vendég után a csészét. Tűrte az összeszűkült szemmel kísért hallgatást, elviselte a hajára tett megjegyzéseket – „mindig csak copfban, mindig csak copfban” –, és lenyelte a gyerekekről szóló kérdéseket is: mikor lesz már, mire várnak még, Gergőnek szüksége volna rá.
A türelme azonban egyszer csak nem robbant szét. Nem történt semmi látványos. Egyszerűen elfogyott. Csendben, észrevétlenül, mint amikor kifogy az üzemanyag az autóból.
Az az este is teljesen hétköznapian indult. Eszter hat óra körül ért haza, felment a negyedik emeletre, elővette a kulcsait, és már az ajtón keresztül meghallotta a beszédet. Gergő hangját, meg valaki másét. Egy nőét, akit nem ismert.
Belépett.
Az előszobában, közvetlenül a bejárattal szemben, egy ismeretlen, nagyjából negyvenöt éves nő állt. Erős testalkatú volt, kék kabátot viselt, az ujján folttal, az arca pedig abban a pillanatban mélységes elégedetlenséget tükrözött. Mellette egy hét év körüli kislány és egy nála valamivel idősebb fiú húzódott meg. Mindketten csendben voltak, ijedten figyeltek, egyforma szürke kabátban.
Gergő a fal mellett álldogált. Bűntudatosan. Összemenve. Pont úgy, ahogy gyerekként nézhetett ki, amikor eltört valamit.
– Na, hát megérkezett ő is – szólalt meg a nő. A hangja éles volt, olyan, amely hozzászokott a veszekedésekhez. – Te vagy Eszter, ugye? Szervusz. Katalin vagyok, Gergő nővére. Megjöttünk.
– Megjöttek – ismételte Eszter, még mindig nem fogva fel teljesen, miről van szó.
– Végleg – tette hozzá Katalin, és valamiért nem Eszterre, hanem Gergőre nézett. – Megbeszéltük. Azt mondtad, szólsz neki.
Gergő motyogott valamit az orra alatt. Valami olyasmit, hogy „hát, én azt hittem…”.
Eszter lassan a férje felé fordította a fejét. Gergő a sportcipője orrát tanulmányozta.
Katalin közben már úgy mozgott az előszobában, mint aki birtokba veszi a helyet. Végigmérte a sarkokat, benézett a konyha felé, felmérte a lakást.
– A gyerekek majd a másik szobátokban lesznek – közölte tárgyilagosan. – Ott van egy kanapé, láttam múltkor. Én egyelőre anyánál húzom meg magam, de hát érted, neki egyszobás lakása van, szűkös. Ti családos, rendes körülmények között élő emberek vagytok. Eszter, ezt azért te is belátod.
Ez nem kérdés volt. Inkább kész tény.
– Köteles vagy eltartani a gyerekeimet! – folytatta Katalin, és a hangja ekkor már keményen csengett, szinte ünnepélyesen, mintha valamilyen hivatalos határozatot olvasna fel. – Bekerültél ebbe a családba, tehát mindenkiért felelősséggel tartozol.
Eszter egy másodpercig hallgatott. Aztán még egyig.
Végül csak ennyit mondott:
– Rendben. Értem.
Katalin láthatóan veszekedésre számított. Vagy könnyekre. Esetleg hosszú magyarázkodásra. Eszter azonban csak bólintott.