A fenyegetés kimondatlan része ott maradt a levegőben: Lilla képes lenne úgy megnehezíteni annak a nőnek a mindennapjait, hogy az még a válóper vége előtt menekülőre fogja.
Márk egy pillanatra szóhoz sem jutott. Úgy bámulta a feleségét, mintha most látná először igazán. Hirtelen túlságosan határozottnak, túlságosan okosnak tűnt… és fájdalmasan vonzónak. Talán korábban sem vette észre, talán csak megszokta, de abban a percben úgy hatott rá, mintha Lilla még szebb lett volna, mint valaha. Egy futó gondolat beléhasított: vajon miért is akart eltávolodni tőle? Miért hagyta, hogy egy múló csábítás mindent szétziláljon?
Aztán dühösen elűzte magától ezt a gyengeséget. Már döntött. Válni akart. Lilla pedig, úgy látta, veszélyesen ügyesen mozgatja a szálakat. Nem lesz könnyű dolga vele, de Márk megfogadta, hogy a végsőkig ragaszkodni fog ahhoz, amit a saját igazának tart.
Erzsébet Ilona azonban egyáltalán nem állt a fia mellé. Nyíltan elítélte, amit tett, és közölte vele, hogy tanúként semmiféle hazugsághoz nem adja a nevét. Szerinte Márk kizárólag magának köszönhette a helyzetet. Ha korábban hallgatott volna rá, és nem viselkedik felelőtlenül, most nem kellene a következményektől tartania.
— Lilla rendes asszony — mondta neki keményen. — Azért fordult ellened, mert mélyen megbántottad. A hibáknak ára van. Ha nem tudtál uralkodni magadon, akkor most viseld el, amit okoztál.
Azt is hozzátette, hogy talán legközelebb előbb gondolkodik, mielőtt tönkretesz valamit. Mert most nem csupán egy lakás fele kerül veszélybe. Márk elveszítheti azt az embert is, aki valóban szerette. Ilyen nőt találni nem egyszerű, sőt talán lehetetlen. De ez már nem az anyja terhe volt.
Amikor megkezdődött a tárgyalás, Márk hamar megérezte, mennyire kevés esélye maradt. A bíróság végül Lilla kérelmének adott helyt, és kimondta, hogy az ingatlant meg kell osztani.
— Most elégedett vagy? — kérdezte Márk keserű gúnnyal. — Lehet, hogy már a kezdetektől ezért mentél hozzám?
Lilla csak hűvös, csalódott pillantást vetett rá. Nem magyarázkodott. Feleslegesnek érezte. Tudta, hogy Márk úgysem értené meg, vagy nem akarná megérteni. Az ő életében viszont új szakasz kezdődött, és többé nem engedhette meg magának, hogy ugyanabba a hibába sétáljon bele.
Nem sokkal később bérelt egy kisebb lakást az irodája közelében. Az ingatlan eladásával és Márk tulajdonrészének rendezésével az ügyvédjét bízta meg, mert nem akart több személyes találkozást. Elege lett abból, hogy volt férje minden alkalmat megragadjon egy újabb sértésre, egy újabb fájdalmas mondatra.
Márk eközben teljesen összeomlott. Amint világossá vált számára, hogy a lakást elveszíti, és egy ideig legfeljebb egy szűk garzont engedhet meg magának, az új kedvese is villámgyorsan eltűnt mellőle. Nem akart gondokkal, pénzhiánnyal és kellemetlen következményekkel bajlódni. Ráadásul soha nem is tervezett vele komolyan.
— Én csak jól akartam érezni magam — vetette oda búcsúzáskor. — Nem kértem, hogy miattam válj el.
Ez a mondat végleg ledöntötte Márkot. Sokáig nem értette, mire próbálta figyelmeztetni az anyja, most azonban minden fájdalmasan világossá vált. Nemcsak pénzt és falakat veszített. A családját dobta el a saját ostobasága miatt.
Esténként egyedül ült a csendes garzonban, és újra meg újra Lilla járt a fejében. Hiányzott neki a hangja, a jelenléte, még a nyugalma is. De be kellett látnia: a nő nem fog visszatérni hozzá. Már csak az maradt, hogy valahogyan tovább éljen, és legközelebb ne hozzon döntést pillanatnyi vágyból.
Csak az volt a kérdés, képes lesz-e valóban tanulni mindebből, ha egyszer újra felbukkan előtte egy csábítás, amelynek nehéz ellenállni.