Lilla ajkán akaratlanul is megjelent egy keserű, gúnyos mosoly. Más körülmények között talán visszafogta volna magát, most azonban a benne felgyülemlett megaláztatás beszélt helyette. Nem készült arra, hogy némán lenyelje Márk árulását.
Nem csupán arról volt szó, hogy a férje talált magának valaki mást. Hanem arról is, hogy mindezt hosszú ideig titokban tartotta, hazugságok mögé bújt, és közben nyilván összehasonlítgatta őket magában. Vajon melyikük a jobb? Ha rögtön az elején őszintén elé áll, talán Lilla még képes lett volna sajnálni. Talán. De ezt az esélyt Márk már rég eljátszotta.
A nő fejében ekkorra már összeállt valami. Nem egyszerű bosszú volt ez, inkább lecke. Olyan, amitől Márk talán egy életre megtanulja, hogy nem bánhat következmények nélkül így egy asszonnyal. Hogy a nők nem díszletek, nem kiszolgáltatott árnyékok a férfiak mellett. Tudnak gondolkodni, számolni, és ha kell, védekezni is. Lilla pedig pontosan ilyen nő volt.
— Miért nem mondasz semmit? — mordult rá Márk. — Min jár az eszed?
— Hagyok neked időt, hogy magadtól is eljuss néhány következtetésig — válaszolta Lilla feltűnően nyugodtan. — Sikerült már valamire rájönnöd? Vagy tényleg mindent szájbarágósan kell elmagyaráznom, mintha óvodás lennél?
Nem érzett késztetést arra, hogy kedves legyen ahhoz az emberhez, aki a háta mögött elárulta, és ki tudja, hányszor nevette ki kegyetlenül. Úgy beszélt vele, ahogy szerinte megérdemelte. Amikor Márk szemébe nézett, már nyoma sem volt benne annak a régi, meleg mosolynak.
A férfi pedig ezt megérezte. Lilla hűséges volt hozzá, törődött vele, közös éveket, közös otthont, közös jövőt képzelt el. Most már csak annak örülhetett, hogy az első gyanús jelek után nem hagyta teljesen elaltatni az óvatosságát. Jó volt, hogy tartotta a távolságot. Jó volt, hogy nem szült neki gyereket. Ha lett volna köztük egy gyermek, minden sokkal fájdalmasabbá, sokkal bonyolultabbá válik.
— Akkor világosíts fel — sziszegte Márk. — Ha már ennyire ostobának tartasz, mondd ki, amit szerinted nem értek.
— Szívesen — Lilla lassan felállt a kanapéról, majd az ablakhoz sétált. — Ez a lakás nem kizárólag a tiéd, drága férjem. Házasság alatt vásároltad, tehát közös szerzeménynek minősül. Én pedig addig nem fogok innen elmenni, amíg a törvényes vagyonmegosztás meg nem történik.
Márk arca egy pillanat alatt vörösre váltott a dühtől. Ujjai ökölbe rándultak, a szeme összeszűkült. Azt hitte, egy egyszerű, könnyen félreállítható lányt vett feleségül, erre most kiderült, hogy Lilla sokkal élesebb eszű, mint gondolta. Hát azt képzeli, hogy elveszi tőle azt az otthont, amiért ő dolgozott meg?
— Egyetlen forintot sem tettél bele! — csattant fel. — Ezt gyerekjáték lesz bizonyítani!
Lilla csak halványan elmosolyodott, majd bólintott. Már jóval korábban beszélt egy ügyvéddel, és csak azután döntött úgy, hogy lépni fog. Pontosan tudta, hogy a dolog korántsem olyan egyszerű, mint ahogy Márk elképzeli.
A házasság alatt megszerzett vagyon esetében a bíróság többnyire közös tulajdonként kezeli az ilyen lakást, és rendszerint fele-fele arányban osztja meg, függetlenül attól, kinek a fizetéséből ment a vételár nagyobb része.
Márk akkor hibázott igazán, amikor nem rendezte ezt még az esküvő előtt. Megtehette volna. Lett volna rá lehetősége. Csakhogy halogatta, bízott magában, vagy egyszerűen nem gondolt a következményekre. Most pedig saját maga állította fel azt a csapdát, amelybe belesétált.
— Nyugodtan próbálkozz — mondta Lilla halkan. — Nem akadályozlak meg abban, hogy védd, amit a magadénak hiszel. De nekem is jogom van ahhoz, ami a törvény szerint jár. Amíg erről nem születik hivatalos döntés, innen nem költözöm ki.
Aztán kissé oldalra billentette a fejét, és hidegen hozzátette:
— Úgyhogy jobban teszed, ha az új szerelmed beköltöztetésével még vársz egy kicsit. Különben könnyen olyan helyzetbe kerülhet, amelyben nagyon hamar megbánja, hogy egyáltalán megjelent az életedben.