Lilla végül úgy határozott, aznap este nem szorítja sarokba. Nem akarta kikényszeríteni belőle az igazságot; előbb látni akarta, meddig megy el magától.
A vacsora nyomasztó némaságban zajlott. Márk néha lopva ráemelte a szemét, aztán rögtön félrenézett, mintha attól tartana, hogy Lilla a tekintetéből olvas ki mindent. Másnap reggel a szokásosnál jóval korábban indult el otthonról. Olyan sietséggel kapta magára a kabátját, mintha nem munkába menne, hanem menekülne a kérdések elől.
Hétvégére azt mondta, horgászni készül a barátaival. Ezt előre közölte Lillával, túl gondosan, túl erőltetett természetességgel. Csakhogy a nő nem sokkal később megtudta: a barátai semmiféle közös programot nem terveznek. A válasz szinte magától összeállt. Lilla mégsem akart egyszerűen félreállni, mintha semmi köze nem volna a saját életéhez. Várt. Arra várt, hogy Márk végre mondjon vagy tegyen valamit.
Aznap este a férfi idegesen, zilált arccal érkezett haza. Enyhe alkoholszag lengte körül. Lilla már várta, és különös nyugalommal ült a helyén, mintha előre tudta volna, hogy most hangzik el az ítélet.
— Elegem van abból, hogy bujkálnom kell előtted — kezdte Márk rekedt hangon. — Már a saját otthonomba is úgy jövök haza, mintha bűnös lennék. Te sem könnyíted meg, állandóan úgy nézel rám, mintha vallatnál. Jobb lesz, ha külön megyünk tovább. Tévedtem, amikor elvettelek.
Elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta, egyre magabiztosabbnak tettetve magát.
— Akkor kellett volna észnél lennem. Csak elvakítottál. Most viszont már látom, hogy nem te vagy az az asszony, akivel le akarom élni az életemet.
Lilla szinte fájdalmasan ismerősnek érezte ezeket a mondatokat. Pontosan ilyesmire figyelmeztette annak idején az anyósa. Erzsébet Ilona nem egyszer mondta neki, hogy ne lepődjön meg, ha egyszer eljön ez a nap, hiszen ő maga vállalta ezt a kockázatot. És most Márk szájából hallotta vissza ugyanazt.
— Van valaki más — bökte ki végül a férfi. — Pakold össze a holmidat, és menj el a lakásomból. Én normális életet akarok, nem folyton magyarázkodni. Gondolom, már rájöttél valamire, különben nem tetted volna fel azokat a célzott kérdéseket.
Márk megköszörülte a torkát, aztán végre ránézett a feleségére. Volt bűntudat a szemében, de kevés. Nem annyi, hogy megállítsa. Látszott rajta, hogy küzd magával, mégis minden erejével igyekezett elnyomni a lelkiismeretét.
— Sejtettem — mondta Lilla halkan, majd keresztbe tette a lábát, és kissé megemelte az állát. — De elköltözni nem fogok.
— Ezt hogy érted? — Márk arca megfeszült. — Talán kényelmes neked a megcsalt feleség szerepe?
— Kényelmesnek aligha nevezném. A válás ellen nincs kifogásom, sőt, már elő is készítettem mindent. De a lakásból nem dobhatsz ki.
Márkot láthatóan váratlanul érte ez a nyugodt ellenállás. Arra számított, hogy Lilla majd kiabálni kezd, sírva nekiesik, könyörög, aztán végül összecsomagol, és visszamegy az anyjához. Hiszen szerinte a megalázott feleségek így szoktak viselkedni. Lilla azonban úgy ült előtte, mint aki rég végiggondolta az összes lehetséges lépést. Ráadásul mosolygott, és ez még jobban összezavarta.
— Most akkor mi a terved? — kérdezte ingerülten. — Itt akarsz maradni az én lakásomban? Ide akarom hozni azt a nőt, akit szeretek. Szerinted ő majd örülni fog, ha itt találja az előző feleségemet? Emlékeztesselek rá, hogy ez a lakás az enyém?
A hangja keményebbé vált.
— A saját pénzemből vettem. Te egyetlen forintot sem tettél bele. Amit te vásároltál ide, azt elviheted, nem fogom követelni, hogy bármit itt hagyj.