— Anyám egyetlen hét alatt gatyába rázná ezt az egész házat! — csattant fel Gábor. — A gyerekeket is rendesen nevelné, nem úgy, mint te. Teljesen a fejedre nőttek! Márk egész nap csak az egyetemen lóg, Nóra meg a kis barátnőivel csavarog…
— Elég — vágott közbe Lilla, és felemelte a kezét. — Most már tényleg elég.
— Dehogy elég! — ordította Gábor, mintha már nem is tudná visszafogni magát. — Holnap bemész a bankba, világos? Felveszed azt a hitelt! Ha nem, akkor szedd össze a holmidat, és takarodj!
Ekkor Nóra szobájának ajtaja óvatosan megmozdult. A résben megjelent a kislány sápadt arca, a szeme tele volt könnyel.
— Anya? — kérdezte remegő hangon.
Lilla egyetlen pillanat alatt összeszedte magát.
— Semmi baj, kincsem — mondta lágyabban. — Menj vissza aludni.
— De igenis baj van! — bömbölte Gábor. — Nóra, gyere csak ide! Hadd hallja a gyerek is, milyen az anyja valójában! Kapzsi, önző, hideg…
— Azonnal hallgass el! — állt elé Lilla, mintha pajzsként akarná elválasztani őt a lányától. — A gyerekeket ebből kihagyod. Nem mered őket belerángatni!
Nóra zokogva visszahúzódott, és becsapta az ajtót. Néhány másodperc múlva hangos zene szűrődött ki a szobájából. Feltekerte a hangerőt, hogy ne kelljen tovább hallania őket.
Gábor nehezen kapkodta a levegőt. Lilla vele szemben állt, és hosszú évek után először látta tisztán, ki is van előtte. Nem a gondoskodó férj álarcát. Nem azt az embert, akinek valaha hinni akart. Hanem egy önző, követelőző férfit, aki megszokta, hogy mindent megkap, miközben ő maga semmit sem ad cserébe.
— Akkor most jól figyelj — szólalt meg Lilla lassan, minden szót külön megnyomva. — Nem megyek bankba. Nem veszek fel hitelt. És az édesanyádnak sem vásárolok autót.
— Akkor válunk! — vágta rá Gábor, a tekintete szinte szikrázott. — És neked nem marad semmid!
— Ezt majd meglátjuk — felelte Lilla.
Bement a hálószobába, előhúzott egy utazótáskát, és pakolni kezdett.
— Mit művelsz? — rohant utána Gábor.
— Azt, amit már régen meg kellett volna tennem — mondta anélkül, hogy ránézett volna. — Elmegyek pár napra. Gondolkodnom kell.
— Lilla! — A hangjában hirtelen valami más is megjelent. Bizonytalanság. Talán félelem. — Ezt most komolyan gondolod?
— Halálosan komolyan.
— Ugyan hová mennél? Hiszen senkid sincs!
Lilla behúzta a táska cipzárját. Egy pillanatra ő maga is megtorpant. Valóban, hová menjen? A szülei már rég nem éltek, közeli barátokat pedig nem nagyon tartott meg maga mellett; minden idejét elvitte a munka, a gyerekek, a háztartás. De most már ez sem számított.
— Majd megoldom — mondta. — Ha más nincs, kiveszek egy szobát valahol.
— Miből? — kérdezte Gábor gúnyosan. — Abból a nevetséges fizetésedből?
— Abból, amit én kerestem meg — vette fel Lilla a telefonját és a táskáját. — Tisztességes munkával.
Az ajtóban még megállt, és visszanézett rá.
— És még valami, Gábor. A lakás nem kizárólag a tiéd. Tizenhét éven át én is fizettem a jelzálogot, ugyanúgy, mint te. Minden utalásról megvan a bizonylat. Szóval ne próbálj fenyegetni. A gyerekeket pedig nem fogod elvenni tőlem. Reggeltől estig dolgozol. Ki lenne velük? Az anyád?
Azzal kilépett a lakásból. A lépcsőház hideg levegője, majd az éjszakai utca csendje fogadta. Lilla megállt a kapu előtt, és mély levegőt vett.
Évek óta először igazán félt. De a félelem mellett ott volt valami más is: a megkönnyebbülés. Mintha egy óriási, kövekkel teli zsákot tett volna le végre a válláról.
A válás három hónapon át húzódott. Gábor megpróbálta magának megszerezni a lakást, azt állítva, hogy ő viselte a terhek nagyobb részét. Még az anyját is tanúként vitte magával. Az asszony sírdogált, esküdözött, hogy Lilla soha semmit nem dolgozott, csak otthon ült, és a férje pénzét szórta.
Csakhogy Lilla ügyvédje, egy idősebb, szigorú tekintetű, rendíthetetlen nő, egy vaskos iratcsomót tett a bíró elé. Tizenhét év banki kivonatai sorakoztak benne. Minden egyes jelzálogtörlesztés, fele-fele arányban. A rezsiszámlák befizetései, amelyeket mind Lilla rendezett. A gyerekek ruhái, az élelmiszerek, a gyógyszerek számlái, szintén az ő kártyájáról. Még az a szerencsétlen, harmincezer forintos öltöny is, amelyben Gábor olyan büszkén parádézott a munkahelyén, Lilla pénzéből lett kifizetve.
— Tisztelt bíróság — mondta az ügyvéd nyugodtan, mégis súlyos hangon —, az önök előtt nem egy eltartott feleség áll. Hanem egy nő, aki a férjével azonos mértékben tartotta fenn a családot, gondoskodott a gyermekeikről, és mindeközben éveken át lelki nyomás alatt élt. Az iratok világosan igazolják, hogy teljes joggal tart igényt a közösen szerzett vagyon felére.
A bíró, egy ősz szemöldökű, idősebb férfi, hosszan lapozta a dokumentumokat. Végül felnézett a szemüvege fölött, egyenesen Gáborra.
— Kíván ehhez bármit hozzáfűzni? Lehetőleg iratokkal alátámasztva?
Gábor nem szólt. Mellette az anyja ült összeszorított szájjal.
Az ítélet egyértelmű volt: a lakás fele Lillát, fele Gábort illeti, így Gábornak vagy ki kell fizetnie Lilla részét, vagy közösen értékesítik az ingatlant.