A vételárból pedig mindketten megkapják a rájuk eső részt.
Gábornak azonban esélye sem volt kivásárolni Lillát. Hamar kiderült, hogy a látványos, sokat emlegetett fizetéséből valójában semmi nem maradt félretéve. A pénz elfolyt éttermekre, autóra, valamint az édesanyja és Petra soha véget nem érő igényeire.
— Akkor eladjuk — jelentette ki Lilla nyugodtan, de olyan határozottsággal, amelyből Gábor azonnal megértette: ezúttal nincs alku.
A férfi gyűlölettől elsötétült tekintettel fordult felé.
— Mindig is mérgező nő voltál. Csak ügyesen játszottad a kedvest.
Lilla ekkor, a válás óta először, elmosolyodott.
— Nem, Gábor. Egyszerűen csak már nem vagyok kényelmes számodra.
Az ingatlant végül kedvező áron sikerült értékesíteni. Lilla ugyanazon a környéken vásárolt magának egy kisebb, kétszobás lakást, ahol Nórával újrakezdhették az életüket. Márk akkor már egyetemre járt és kollégiumban lakott, de pontosan tudta, hogy az anyjánál mindig lesz számára hely. A pénzből jutott felújításra is, sőt Lilla végre félre is tudott tenni valamennyit.
A válás után Gábor szinte nyomtalanul eltűnt az életükből. Egy héttel később mégis telefonált. A hangja ideges volt, sietős.
— Elmegyek Ausztriába, egy hegyi településre. Kaptam munkát, kétszer annyit fizetnek. Ott maradok.
— Értem — mondta Lilla csendesen. — Sok szerencsét hozzá.
— A gyerekek…
— A gyerekek velem maradnak — vágta el Lilla higgadtan. — De láthatod őket, ha valóban szeretnéd.
Gábor nem szerette volna eléggé. Három nappal később elutazott. Nem telt bele egy hét, és az anyja is követte Petrával meg az újszülöttel együtt. Indulás előtt az anyósa még felhívta Lillát, csak hogy utoljára belé marjon.
— Te tetted tönkre a családunkat! Miattad kényszerül a fiam ilyen messzire!
— Miattam? — Lilla keserűen elmosolyodott. — Nem. A családját miattatok veszítette el. Ti neveltetek belőle olyan férfit, aki csak követelni tud, de adni nem. Hát most menjetek utána, és éljetek abból a csodálatos fizetésből. Csak egyvalamit ne felejtsetek el.
— Mit? — sziszegte az asszony.
— Hogy ott minden sokkal drágább. A lakhatás, a rezsi, az élelmiszer — mind jóval többe kerül, mint Debrecenben. A tél hosszú, hideg, és délutánra már besötétedik. A magány pedig nem olcsóbb attól, hogy euróban fizetnek. Sok sikert.
Ezután letette a telefont. Többé nem fogadta annak a nőnek a hívásait.
Hat hónap telt el.
Lilla az új lakás ablakánál állt, kezében egy csésze reggeli kávéval. Odakint tavasz volt: zajos, fényes, orgonaillatú. Nóra az iskolába készülődött, közben halkan dúdolgatott. Márk előző este érkezett haza hétvégére, és magával hozta a barátnőjét is, egy kedves, értelmes tekintetű egyetemista lányt.
— Anya, szeretném, ha megismernéd Júliát.
Lilla figyelte, hogyan néz a fia erre a lányra. Nem birtoklóan, nem fölényesen. Hanem figyelemmel, tisztelettel, gyengéd egyenrangúsággal. És akkor arra gondolt: talán mégsem rontott el mindent. Talán valamit nagyon is jól adott át neki.
A szalonban is egyre jobban alakultak a dolgok. Lilla két gyakornokot vett maga mellé, fiatal lányokat a főiskoláról, akik manikűrösként szerettek volna elindulni. Esténként türelmesen tanította őket. Nem csupán szakmai fogásokat mutatott nekik, hanem valami fontosabbat is: azt, hogy az ember képes a saját munkájából megállni a lábán. Hogy nem kell senki kegyétől függnie. Hogy igenis lehet másképp élni.
Előző nap különös dolog történt vele. Bement egy könyvesboltba, minden konkrét cél nélkül, csak nézelődni. Már nagyon régen nem vett magának könyvet; mindig akadt fontosabb kiadás, sürgősebb feladat. A polcon azonban megakadt a szeme egy versesköteten. Találomra felütötte, és olvasni kezdett:
„Azt hittem, életnek hívják.
Később értettem meg: csak tűrés volt.”
Lilla ott állt a könyvesbolt közepén, és elsírta magát. Halkan, szinte hangtalanul, hogy senki ne vegye észre. Mert ez a két sor róla szólt. Az elmúlt éveiről. Arról az egész életről, amelyről sokáig azt hitte, természetes.
Megvette a kötetet. Hazavitte, és az éjjeliszekrényére tette.
Aznap este Nóra váratlanul megkérdezte:
— Anya, te most boldog vagy?
Lilla nem válaszolt azonnal. Boldog? Nem volt férje. De már nem élt mellette olyan ember, aki naponta kicsinyítette, bántotta, lenézte. A lakása szerény volt. De az övé volt, és úgy rendezhette be, ahogyan neki tetszett. Olyan képeket akaszthatott a falra, amilyeneket szeretett. Olyan színt választhatott, amelyben jól érezte magát. Akkor hívhatott vendéget, amikor kedve volt hozzá, és akkor maradhatott csendben egyedül, amikor arra vágyott. Nem volt drága autója. De volt valami sokkal értékesebb: reggelente úgy nyithatta ki a szemét, hogy tudta, a napja végre az övé.
— Tudod, kicsim — húzta magához Nórát —, nem vagyok biztos benne, hogy ezt hívják-e boldogságnak. De egyvalamit egészen biztosan tudok: végre élek. Igazán.
Nóra még szorosabban simult hozzá.
Ekkor érkezett egy üzenet Gábortól. Fél év óta az első.
„Lilla, hibáztam. Beszélhetnénk?”
Lilla néhány másodpercig nézte a kijelzőt. Aztán válasz nélkül kitörölte az üzenetet.
Az ablakon át enyhe, tavaszi szél suhant be, finoman megmozdítva a függönyt. Lent gyerekek játszottak, nevetés szállt fel az udvarról. Az élet ment tovább, zsongott, hívogatott, és Lilla már nem félt vele tartani.
Arra gondolt, milyen különös: egyetlen rövid szó, a „nem”, amelyet olyan sokáig képtelen volt kimondani, végül egy egész új világot nyitott ki előtte. Egy világot, ahol szabadon lehet levegőt venni.
Kiitta a kávéját, és elmosolyodott. Nem megszokásból. Nem udvariasságból. Hanem azért, mert belülről jött.
És ez maga volt a csoda.