Pattogatott kukorica édeskés szaga vegyült az újonnan vásárolt ruhák textilillatával. Körülötte emberek siettek csomagokkal a kezükben, nevetgéltek, beszélgettek, mintha semmi súly nem nyomná a vállukat. Lilla úgy érezte, egy másik világba csöppent. Egy könnyebb, egyszerűbb életbe, amelyhez neki már hosszú ideje semmi köze nem volt.
Felment a harmadik szintre, rendelt egy cappuccinót, aztán leült az egyik ablak melletti asztalhoz. Odalent az esti város fényei villogtak, az üvegen túl minden távolinak és idegennek tűnt. A telefonja megint felvillant. Ezúttal az anyósa üzent: „Lillácska, Gábor mindent elmondott. Miért viselkedsz így, mint egy gyerek? Mi egy család vagyunk. Petrának tényleg kell az a kocsi, hamarosan megszületik a kisbaba…”
A kisbaba. Lillának két gyereke volt, mégsem jutott eszébe senkinek így becézni őket. Az ő gyerekei egyszerűen az ő gondjai voltak. Az ő átvirrasztott éjszakái, az ő kiadásai, az ő különórákra és korrepetálásra félretett forintjai.
A cappuccino közben teljesen kihűlt. Lilla mozdulatlanul ült, és lassan, kínzó tisztasággal kezdett összeállni benne valami. Tizenhét éven át azt hitte, helyesen él: dolgozik, alkalmazkodik, segít, lenyeli a sértéseket, nem kér számon semmit. És mi lett a jutalma? Egy utasítás. Vegyen autót olyan embereknek, akik még egy őszinte köszönömöt sem voltak képesek mondani neki.
— Jaj, elnézést! — szólt rá valaki, miután véletlenül meglökte a táskáját, amely lecsúszott a székről.
Lilla lehajolt érte, felvette, és gépiesen rámosolygott az idegen lányra.
Abban a pillanatban hasított belé a kérdés: mikor mosolygott utoljára úgy igazán, nem csak udvariasságból, megszokásból?
Mire hazaért, már bőven elmúlt tíz óra. Igyekezett halkan elfordítani a kulcsot a zárban, Gábor azonban így is meghallotta. A nappaliban ült, a tévé ment előtte, de látszott rajta, hogy egyetlen képkockát sem fog fel belőle. Rá várt.
— Végre megjöttél — állt fel.
Lilla azonnal megérezte: ez rosszabb lesz, mint a reggel.
— Gábor, nagyon kimerültem. Beszéljük meg inkább holnap…
— Holnap? — indult meg felé vörös arccal, izzó tekintettel. — Nevetség tárgyává tettél az anyám előtt! Felhívott, zokogott! Azt mondta, gorombán viselkedtél vele!
— Ma nem is beszéltem vele — felelte Lilla, miközben levette a cipőjét, és gondosan a fal mellé tette. A lába sajgott az egész napos rohanástól.
— Ne hazudozz! Kinyomtad a hívását! Ő normálisan akart veled beszélni, te meg…
— Gábor, kérlek. Most hagyjuk abba. Mindketten feszültek vagyunk. Reggel nyugodtabban…
— Nem! — vágott ököllel a kanapé háttámlájára. — Most fogjuk tisztázni! Holnap bemész a bankba, hitelt veszel fel, és megveszed azt az autót. Világos?!
Lilla lassan kifújta a levegőt. Nézte ezt a férfit, a gyerekei apját, akivel majdnem húsz évet töltött együtt, és hirtelen teljesen idegennek látta. Mintha nem is ismerte volna soha.
— Nem veszek fel hitelt — mondta csendesen.
— Hogyhogy nem veszel fel? — Gábor arca még sötétebb vörösre váltott. — Elment az eszed? Nem hallottad, mit mondtam?
— Hallottam. De nem vállalok újabb kölcsönt. Már fizetem a lakáshitelt, és Márk egyetemi tandíja is az én vállamon van. Nem bírok el még egy terhet.
— Dehogynem bírsz! — lépett egészen közel, fölé magasodva. — Többet dolgozol. Vállalsz még műszakot. Az anyám egész életében…
— Az anyád, mindig az anyád! — Lilla hangja hirtelen élesebben csendült, mint szerette volna, Gábor pedig egy pillanatra megdermedt. — És én? Én talán nem számítok embernek? Heti hatvan órát húzok le! Estére annyira fáj a hátam, hogy alig tudok kiegyenesedni! A saját gyerekeim szinte alig látnak, mert folyton pénzt keresek! És mire? A te anyádra, a te húgodra, a te követeléseidre?
— Hallgass! — ordította. — Ezt nem engedheted meg magadnak! A feleségem vagy! Ez a kötelességed!
— A kötelességem? — Lilla érezte, ahogy valami végérvényesen elszakad benne. Mintha az a vékony szál, amely eddig még összetartotta a házasságukat, egyszerűen hamuvá égett volna. — Az lenne a dolgom, hogy tűrjem a megalázást? Hogy eltartsam a rokonaidat? Hogy mindig csendben maradjak?
— Igen! — Gábor megragadta a vállát, és durván megrázta. — Igen, pontosan ez a dolgod! Mert a feleségem vagy! Mert család vagyunk!
Lilla kitépte magát a kezéből. A szíve olyan vadul vert, hogy a lüktetést a halántékában is érezte.
— Ne nyúlj hozzám.
— Különben mi lesz? — Gábor hangjában ekkor megjelent valami új, valami hideg és nyíltan fenyegető. — Mit fogsz csinálni? Lilla, elegem van ebből. Utoljára mondom el: holnap bemész a bankba, felveszed a hitelt, és megveszed anyámnak azt az autót. Ha nem teszed meg, elválok tőled.
A szó nehéz csendként zuhant közéjük.
— Mit mondtál? — kérdezte Lilla hitetlenül.
— Jól hallottad — fonta össze a karját Gábor. — Elválok. A lakás az én nevemen van, az enyém. A gyerekek velem maradnak. Te pedig mehetsz, amerre akarsz. Akár a csodás munkahelyedre is. Majd ott alszol.
— Te megőrültél — suttogta Lilla.
— Nem, te őrültél meg! — lépett ismét közelebb. — Azt képzeled, nélkülözhetetlen vagy? Azt hiszed, nem boldogulunk nélküled?