– Lilla, ne húzd ki nálam a gyufát, mert rosszul jársz! Anyámnak és Petrának szüksége van egy kocsira, és ezt te fogod kifizetni! – préselte ki a szavakat a férje a fogai között.
– Elég legyen! Lilla, jobban teszed, ha nem bosszantasz fel, különben megbánod! Anyámnak meg a húgomnak autó kell, és te veszed meg nekik! – sziszegte Gábor.
A mondatok nehéz, fullasztó páraként rekedtek meg a konyhában. Lilla háttal állt neki a tűzhely előtt, és egyszer csak azt érezte, mintha odabent valami lassan kihűlne. Nem fájt élesen, nem hasított belé – inkább megdermedt, apró jégszilánkokká fagyott. Óvatosan letette a merőkanalat. A fazékban még halkan bugyogott a savanykás leves, kapor és fokhagyma illata lengte be a helyiséget, az ablakon túl októberi eső szitált. Az életében pedig, szinte észrevétlenül, mégis visszafordíthatatlanul, elmozdult valami.
– Mit mondtál az előbb? – fordult felé lassan. A hangja csendes maradt, de fémesen kemény.
Gábor az asztalnál terpeszkedett, egyik kezében a telefonjával, ujjával közönyösen pörgetve a kijelzőt. Még csak fel sem pillantott. Negyvenkét éves volt, egy kereskedelmi vállalatnál vezetett egy részleget, harmincezer forintos öltönyben járt, és az arcán állandóan ott ült az a fölényes, lenéző grimasz. Lilla valaha biztos támasznak hitte ezt az embert. Most már csak arcátlanságot látott benne.
– Pontosan hallottad. Anyám harminc éve ugyanazzal a busszal jár ide-oda. Petra meg gyereket vár, neki is kell egy autó. Te intézed a pénzt, úgyhogy majd megoldod.
Lilla szája halvány mosolyra húzódott. Különös volt: mintha épp darabjaira hullana körülötte minden, ő mégis mosolygott.
– Mégis miből, Gábor? Abból, amit a szépségszalonban keresek? Heti hatvan óra állás után, sajgó lábakkal, kényeskedő vendégek között? Az az én keresetem.
– A mi pénzünk – emelte fel végre a fejét a telefonról. A tekintete hideg volt, idegen. – Egy család vagyunk. Vagy ezt már sikerült elfelejtened?
Tizenhét év házasság. Két gyerek: Márk már egyetemista, Nóra kilencedikes. Egy hitellel terhelt lakás, amelynek részleteit ő ugyanúgy fizette, mint Gábor. Harminchetes lába elkopott a munkahely és az otthoni teendők között, keze állandóan krémek, körömlakkok és fertőtlenítő szagát hordozta, estére pedig úgy fájt a háta, mintha követ cipelt volna egész nap. Ő pedig itt ül vele szemben, és egyszerűen kijelenti: „megoldod”.
– Nem felejtettem el – zárta el Lilla a gázt. – Csak arra nem emlékszem, hogy a te családod valaha is megkérdezte volna, nekem mire lenne szükségem.
Gábor felállt. Magas volt, széles vállú; régen Lilla mellett biztonságot jelentett ez a termet. Most viszont csak azt látta benne, hogy a férfi a méretével próbálja sarokba szorítani.
– Na, már megint kezded – lépett az ablakhoz, és rágyújtott, noha Lilla számtalanszor kérte, hogy ne dohányozzon a lakásban. – Megint a sértettség. Anyám már nem fiatal, Petra meg bármelyik pillanatban szülhet…
– Petra huszonnyolc éves, férje van, vegyen neki ő autót! – tört át Lillában végre valami forró a dermedt rétegen. – A te anyádnak pedig három éve minden hónapban odaadok tízezer forintot „gyógyszerre”, miközben egészségesebb, mint én!
– Az anyámról így nem beszélsz!
Ez volt az a pont, ahol valami végleg megrepedt. Lilla szinte érezte, ahogy a konyha levegője megváltozik, besűrűsödik, mintha már nem is ugyanabban a lakásban állna.
– Elmegyek – mondta, és levette magáról a kötényt. Felakasztotta a bejárati ajtó melletti kampóra. – A leves ott van a tűzhelyen. Melegítsd meg, ha enni akarsz.
– Mégis hová mész? – kapott utána Gábor, de Lilla már a kabátját húzta. Reszketett a keze, mégis sikerült felcipzároznia.
– Ki. Levegőzni. Gondolkodni.
– Lilla!
Nem nézett vissza. Az ajtó csattanva záródott mögötte, a lépcsőház mintha magától sodorta volna lefelé. A következő pillanatban már az utcán állt: nedves, sötét, őszi szagú világ vette körül, és ebben a nyirkos hidegben először érzett valami furcsa szabadságot.
Gyors léptekkel indult el, anélkül hogy tudta volna, merre tart. Elment a kis élelmiszerbolt előtt, ahol péntekenként mindig bevásárolt. A buszmegálló mellett is elhaladt, ahol reggelente ugyanazok a fáradt, szürke arcok várakoztak. Esőben a város egészen másnak látszott: elmosódott, kissé valószerűtlen, mintha egy film díszletei között járna. A lámpák aranyos fénye tócsákban remegett, a kocsik halkan siklottak a csillogó aszfalton, valahonnan, egy félig nyitott kávézóajtón át zene szűrődött ki.
Egy ékszerüzlet kirakata előtt megtorpant. Arany nyakláncok, vékony karkötők, gyűrűk sorakoztak bársonypárnákon, mindent elöntött a ragyogás. Mikor kapott utoljára valódi ajándékot? A legutóbbi születésnapjára Gábor csak egy borítékot nyomott a kezébe azzal, hogy „vegyél magadnak valamit”. Ő pedig Nórának sportcipőt vett belőle, Márknak meg egy új hátizsákot.
A telefon rezegni kezdett a zsebében. Gábor hívta. Lilla egyetlen mozdulattal elutasította.
Tovább kellett mennie. A bevásárlóközpont jutott eszébe: ott meleg van, világos, le lehet ülni a gyorséttermek egyik asztalához, lehet inni egy kávét, és talán rendet lehet tenni a fejében. A kisbusz hamar bevitte a központba. Amikor belépett a hatalmas, fényárban úszó csarnokba, először csak megállt egy pillanatra, hogy megszokja a benti meleget és nyüzsgést.