— …nincs ide bejelentve — folytatta Katalin ugyanazzal a higgadt, metszően tiszta hanggal. — Ön, Erzsébet, bármennyire igyekezett is, ezt nem tudta elintézni időben. Bejelentett lakcím és tulajdonjog nélkül pedig az én otthonomban legfeljebb vendégek vagytok. Márpedig az olyan vendégeket, akik így viselkednek, a tulajdonos megkérheti, hogy távozzanak. Zoltán úr, legyen szíves, erősítse meg ezt, mielőtt Erzsébet jelenetet rendez nekem.
Az ügyvéd zavartan köhintett, és inkább a falon lévő csempét tanulmányozta, mint a jelenlévőket.
— Jogilag nézve… igen. A tulajdonosnak ehhez valóban joga van.
— Hallották — Katalin kitárta a konyha ajtaját. — Akkor kérem, kezdjenek pakolni.
A távozás hosszúra nyúlt, és minden volt, csak méltóságteljes nem. Erzsébet az egész lépcsőházat telesírta azzal, hogy őt, a beteg, idős asszonyt, kegyetlenül kidobják az utcára. Ilona némán tömködte a ruháit és holmijait a kockás szatyrokba. Gergő hol az anyjához rohant, hol Katalin elé állt, újra meg újra ugyanazokat hajtogatva: „beszéljük meg”, „ez teljes őrület”, „Kati, térj már észhez”.
Katalin azonban nem tért vissza ahhoz az asszonyhoz, aki eddig mindent lenyelt.
Taxit hívott nekik, majd a csomagokat is levitte a földszintre — saját kezével, csak hogy gyorsabban vége legyen az egésznek. A kapu előtt karba tett kézzel várta meg, amíg az anyósa beszáll az autóba. Erzsébet összeszorított szájjal, gyűlölettől izzó tekintettel meredt rá, mintha puszta nézéssel lyukat akarna égetni a volt menye mellkasába.
Gergő maradt utoljára. A vállán sporttáska lógott, az arcán pedig olyan elesett kifejezés ült, mint egy megvert kutyáén.
— Kati… és Levente?
— Levente velem marad — felelte Katalin. — Te az apja vagy, természetesen láthatod majd. Mindent megbeszélünk, nyugodtan, tisztességesen, megfelelő keretek között. Nem úgy, hogy a hátam mögött ügyvédekkel szervezkedtek. De lakni itt fog. Itthon.
— Szétvered a családunkat.
Katalin ránézett, és különös módon ekkor már nem érzett haragot. Csak valami fáradt, mély szomorúságot.
— Gergő, ezt a családot nem én tettem tönkre. Én csak kimondtam végre, mi történik valójában.
A férfi még állt ott néhány másodpercig. Talán arra számított, hogy Katalin utána kap, megragadja a kabátujját, és azt suttogja: „maradj”. De Katalin nem mozdult. Gergő végül beszállt a taxiba. Az autó elindult, majd eltűnt az utca végén.
Levente nagyjából egy óra múlva ért haza az iskolából. Már az előszobában megtorpant. Észrevette, hogy a kockás szatyrok nincsenek többé a fal mellett, az idegen papucsok eltűntek a fogas alól, a szobájának ajtaja tárva-nyitva áll, és a kisautói ismét szépen sorakoznak a polcon.
— Anya, hová lett mindenki?
Katalin leguggolt elé, hogy egy magasságban legyenek.
— Erzsébet mama és Ilona néni hazamentek. Apa pedig egy darabig máshol fog lakni.
— Örökre?
— Ezt most még nem tudom, kincsem. De találkozni fogsz vele, ebben biztos lehetsz. Ő az apukád, nem tűnik el az életedből.
Levente elgondolkodott, aztán óvatosan a szobája felé pillantott.
— Akkor most megint én alhatok a saját szobámban?
— Csak te — mondta Katalin. — Mindig.
— És a mama nem fogja többé azt mondani, hogy önző vagyok?
Katalin olyan erősen ölelte magához a fiát, mintha ezzel az öleléssel minden korábbi bántást ki akarna törölni belőle.
— Soha többé senki nem mondhat ilyet rád. Megígérem.
Kimentek a konyhába. Katalin szélesre tárta mindkét ablakot, hadd szökjön ki végre az a nehéz, káposztás-hagymás szag, amely hetek óta rátelepedett a lakásra. A szekrény mélyéről előkereste a kedvenc teáját, amelyet Erzsébet ki tudja, milyen okból és milyen messzire dugott el. Két bögrével főzött: magának erősebbet, Leventének gyengébbet, egy kevés tejjel.
— Levikém, mit szólnál hozzá, ha ma pizzát rendelnénk? — kérdezte hirtelen. — Csak úgy. Mert megtehetjük.
— Szalámisat?
— Amilyet csak szeretnél.
A kisfiú arca felragyogott.
Ott ültek ketten az asztalnál. Csönd volt, de nem üres, nyomasztó csönd, hanem békés. Nem bömbölt a tévéből valami sorozat, senki nem osztogatott kéretlen tanácsokat, senki nem sóhajtozott szemrehányóan a hátuk mögött. Az ablakon túlról villamos csilingelése hallatszott a kanyar felől. A lakásban pedig már nem a főtt káposzta szaga terjengett, hanem a friss esti levegőé.
Éjjel, miután lefektette Leventét, Katalin visszament a konyhába. Töltött magának még egy csésze teát, és leült az ablak mellé. Tudta, hogy nehéz hónapok várnak rá. Válás. Ügyvédi egyeztetések. Beszélgetések a fiával, amelyekre nem lehet elég jól felkészülni. Közös ismerősök ferde pillantásai, akiknek Erzsébet addigra bizonyára már részletesen előadta, milyen szívtelen, kegyetlen nő Katalin. Előtte állt mindaz a fárasztó, idegőrlő munka, amely valamiért szinte mindig a nőre marad, miután egy férfi ilyen helyzetbe sodorja a családját.
De Katalin nem félt.
Sokkal ijesztőbb lett volna maradni a régi rendben. Aláírni azokat a papírokat. Beleegyezni az „átmeneti” bejelentésbe, amelyről mindenki tudta volna, hogy soha nem lesz átmeneti. Csendben tűrni a szatyrokat az előszobában, az idegen asszonyt a fia ágyában, a dobozba zárt gyerekkort.
Eszébe jutott a nagyapja. Amikor János átadta neki a kulcsokat, csak ennyit mondott: „Akié az ajtó, azé a sorsa is.”
Katalin sokáig azt hitte, ez a mondat zárakról, falakról és négyzetméterekről szól. Csak most értette meg igazán: a nagyapja nem a lakásról beszélt. Hanem a határról. Arról a láthatatlan vonalról, amelyet az ember maga köré húz, és amelyen senki nem léphet át engedély nélkül. Még a rokonok sem. Sőt, különösen azok nem, akik a „család” szót pajzsként tartják maguk elé, miközben éppen ezt a határt próbálják eltüntetni.
Katalin kiitta a teáját. Elmosta a csészét, a szárítóra tette, majd lekapcsolta a villanyt.
Hosszú hetek óta először úgy aludt el a saját otthonában, ahogyan az embernek a saját otthonában aludnia kell: annak biztos tudatában, hogy reggel nem csörömpöl majd idegen kéz az ő konyhájában, nem pakolják át a holmijait, és senki nem akarja megtanítani arra, hogyan kellene élnie.
Az ajtó zárva volt. A kulcs ott feküdt, ahol a helye volt. És ennek az ajtónak — vagyis a saját sorsának — újra Katalin volt az úrnője.