— …nálunk pedig — hát, itt van hely bőven. Arra gondoltam, ha be lenne jelentve ide, könnyebb lenne neki az ügyintézés. A nyugdíját is egyszerűbben kapná, orvoshoz is ebbe a körzetbe járhatna.
— Bejelenteni az anyádat. Az én lakásomba. Úgy, hogy aztán itt maradjon.
— Nem végleg — vágta rá Gergő gyorsan. — Csak átmenetileg.
— Gergő, egy „átmenetileg” bejelentett embert, ha ő nem akarja, szinte lehetetlen kijelenteni. Ez nem egy jelentéktelen papír. Ez jogot ad neki arra, hogy itt lakjon. Akármeddig. Ezt tényleg nem fogod fel, vagy csak úgy teszel, mintha nem értenéd?
A férje nem felelt. És Katalin ebben a hallgatásban világosabb választ kapott, mintha Gergő bármit is kimondott volna.
— És a tulajdonrész? — folytatta már sokkal halkabban. A hangja majdnem nyugodtnak tűnt, belül mégis minden idegszála remegett. — Azt is megtárgyaltátok kettesben, hogyan lehetne kihasítani belőlem egy darabot a lakásomból?
— Nem kihasítani! — csattant fel Gergő, mintha őt érte volna igazságtalanság. — Én is raktam pénzt ebbe a lakásba! A laminált padlóba, a festésbe, abba az idióta csapba is! Nekem is jár valami!
— Te abba az otthonba tettél pénzt, ahol a feleségeddel és a fiaddal élsz. A közös mindennapjainkba. Most viszont kiderül, hogy te közben tulajdonrészt gyűjtögettél magadnak.
— Azt hittem, család vagyunk!
— Család — ismételte Katalin keserűen. — A család azt jelenti, hogy a döntéseket együtt hozzák meg. Nem azt, hogy a férj az anyjával a sarokban sutyorog, aztán a portásnőt faggatja, hogyan lehetne a feleségét megkerülni.
Katalin akkor még azt hitte, ennél mélyebbre már nem süllyedhet a helyzet. Tévedett.
Két nappal később a szokottnál hamarabb ért haza a munkahelyéről; a főnöke elengedte korábban. A saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, és már az előszobában meghallott egy idegen férfihangot a konyha felől. Kimért volt, sima, óvatosan behízelgő, közben papírok surrogása kísérte.
A konyhaasztalánál négyen ültek. Erzsébet, az anyósa. Erzsébet nővére, Ilona. Gergő. És egy számára ismeretlen férfi szürke öltönyben, előtte nyitott irattartóval, szépen sorba rendezett dokumentumokkal.
— Ó, meg is érkezett a tulajdonos — mondta a férfi, és félig felállt a székről. — Éppen jókor. Tulajdonképpen önre vártunk.
— Ki maga? — Katalin meg sem mozdult a küszöbről.
— Kati, ő Zoltán úr — kezdte kapkodva Gergő. — Jogász. Családjogi ügyekkel foglalkozik. Mi csak… átbeszéltünk pár dolgot.
— Miféle dolgokat beszéltek át az én konyhámban, az én asztalomnál?
Erzsébet felállt. Eligazította magán a kardigánját, és amikor megszólalt, a hangjából eltűnt minden korábbi mézes-mázos lágyság. Helyette olyan keménység csendült benne, amit Katalin eddig csak sejtett a felszín alatt.
— Katalinkám, ülj le. Ez komoly beszélgetés. Mi itt hozzáértő emberrel egyeztettünk. A helyzet a következő. Gergő hat éve költ erre a lakásra — ez az egyik. A törvény szerint ezért megilleti valamekkora rész — ez a másik. Levente az ő fia is, örökös, őt is védeni kell — ez a harmadik. És hát én, mint nagymama, hová menjek öregségemre, ha baj történik? Bejelentkezem ide családon belül, rendesen, szabályosan, mindenki megnyugszik.
A jogász finom mozdulattal Katalin felé tolta a papírokat.
— Júlia… elnézést, Katalin asszony — javította ki magát sietve. — Nincs ebben semmi ijesztő. Itt egy kérelem az adott személy lakcímre történő bejelentéséről. Emellett egy megállapodás arról, hogy a lakás egy részét a házastárs hozzájárulására tekintettel közösen szerzett vagyonnak ismerik el. Ha aláírja, minden kérdés rendeződik. Nincs vita, nincs feszültség, a családi béke helyreáll.
Katalin csak nézte a lapokat. A gondosan gépelt sorokat. Az üresen hagyott helyeket, ahová az ő aláírását várták. Aztán lassan felemelte a tekintetét Gergőre. A férje az asztallapot bámulta.
— Gergő — szólalt meg halkan. — Nézz rám.
A férfi felpillantott. A szemében nem is bűntudat ült. Inkább valami gyerekes sértettség, mintha itt éppen vele bánnának méltatlanul.
— Te ezt előkészítetted — mondta Katalin. — Amíg én dolgoztam, és pénzt kerestem a közös életünkre, te jogászt hoztál az otthonomba, hogy levágjatok egy darabot abból, amit én örököltem. És hogy az anyádat ide bejelentsétek. Gyakorlatilag végleg.
— Kati, ez csak igazságos lenne…
— Ne merj nekem az igazságról beszélni.
Katalin a jogászra nézett. Aztán felvette az asztalról a tollat. Erzsébet azonnal előrehajolt, a tekintete diadalmasan felvillant. Ilona még a lélegzetét is visszatartotta. Gergő egész teste megfeszült.
Katalin az ujjai között forgatta a tollat néhány másodpercig. Majd visszatette pontosan oda, ahonnan felvette.
— Zoltán úr. Köszönöm, hogy elfáradt. Most legyen szíves összeszedni az iratait, és távozni.
— Katalin asszony, ne döntsön elhamarkodottan, gondolja át…
— Átgondoltam. Vigye a papírjait.
A jogász Erzsébetre pillantott. Az asszony arca hirtelen kifakult.
— Katalinkám, ne csinálj ostobaságot…
— Most pedig — Katalin lassan körbenézett a konyhában — elmondom azt, ami miatt, úgy látom, ezt az egész színjátékot rendeztétek. Úgyhogy mindenki figyeljen.
Odament az ablakhoz, és kitárta a szellőzőt. A pirított hagyma szaga olyan sűrűn ült meg a levegőben, hogy alig lehetett tőle levegőt venni. Aztán visszafordult hozzájuk.
— Pakoljatok össze, és menjetek el a lakásomból. Mindannyian. Erzsébet, maga is. Ilona, maga is. És te, Gergő. Te is.
A konyhára olyan csend nehezedett, mintha valaki elvágta volna a hangokat. Még a jogász is mozdulatlanná dermedt, kezében a mappával.
— Te… engem? — Gergő félig felemelkedett a székről. — Kati, miről beszélsz? Én vagyok a férjed!
— Voltál. A válókeresetet majd én beadom. Most pedig igen, rólad is beszélek. Csomagolj össze egy táskát.
— Ehhez nincs jogod! — visította Erzsébet. — Itt lakik a fiam! Itt lakik az unokám! Mi innen nem megyünk sehova!
— De van jogom — felelte Katalin nyugodtan, és éppen ettől a nyugalomtól hallgatott el az anyósa. — A lakás ajándékozási szerződéssel került a nevemre. Egyikőtök sincs ide bejelentve.