— Hat éve élünk itt, Kati. Ez a mi otthonunk.
— Addig a „miénk”, amíg arról van szó, ki mosogasson el, vagy ki vigye le a szemetet — felelte Katalin halkan, de keményen. — Amikor viszont az kerül szóba, hogy ki költözhet be ide, akkor ez az én lakásom. Azért, mert az én nevemen van. És arról is nekem kell döntenem, ki lakik benne.
— Most komolyan ezt csinálod? — Gergő hangja élesebbé vált. — Az anyámról beszélünk. Segítségre szorul. Te meg azon vitatkozol, kinek a tulajdona a lakás.
— Nem vitatkozom. Azt mondom, hogy meg kellett volna kérdezned engem. Mielőtt idehozod. Mielőtt az unokatestvére befekszik a fiunk ágyába.
Gergő csak legyintett, aztán hátat fordítva ledőlt.
— Reggel majd megbeszéljük. Fáradt vagyok.
Katalin még sokáig ült a sötétben. A szomszéd szobából végül elhallgatott a tévé, a lakásra csend telepedett, de az álom messze elkerülte.
Az első hét gyötrelmesen telt. Erzsébet asszony úgy vette birtokba a konyhát, mintha mindig is az övé lett volna. Mindent a saját ízlése szerint főzött: nehezen, zsírosan, bőségesen, és szinte semmiből sem hiányozhatott a pirított hagyma, amelynek szagától Katalinnak estére rendszeresen megfájdult a feje. A hűtő tartalma napról napra más rend szerint került át egyik polcról a másikra, Katalin kedvenc teája nyomtalanul eltűnt, a helyén pedig valami olcsó filteres tea hevert, amely inkább száraz szénára emlékeztető illatot árasztott.
Ilona csendes asszony volt, de valahogy mégis mindenütt jelen volt. Naponta háromszor felmosta a padlót, közben bútorokat tologatott, port törölt olyan helyeken is, ahol senki sem kérte rá, és egyszer Katalin összes könyvét átrendezte a polcon színek szerint. Ettől kezdve lehetetlen volt megtalálni azt, amire éppen szükség lett volna.
— Így sokkal mutatósabb — vont vállat Ilona, amikor Katalin szóvá tette.
A nyolcadik napon Levente sírva érkezett haza az iskolából.
— Anya, Erzsébet mama azt mondta, hogy mostantól én a ti hálószobátokban alszom egy összecsukható ágyon. Az én szobámban pedig ő meg Ilona néni lesznek. Mert kettőjüknek szűkös ott.
Katalin letette a kanalat. A szíve hirtelen vadul verni kezdett.
— Ki mondta ezt neked?
— Erzsébet mama. Már be is pakolta a játékaimat egy dobozba.
Katalin felállt, és egyenesen a gyerekszobába ment. Pontosan úgy volt, ahogy Levente mondta. A polca félig kiürítve állt, a kisautói egy kartondobozban hevertek összehányva, az ágyán pedig már egy idegen hálóing feküdt.
— Erzsébet asszony — szólalt meg Katalin. A hangja remegett, de igyekezett uralkodni rajta. — Miért vannak a fiam holmijai dobozban?
Az anyósa az ajtóban jelent meg, vállán konyharuhával, olyan nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó.
— Katalinkám, gondold már végig józanul. Ilonával ketten vagyunk, nekünk szűk az a helyiség, már nem vagyunk fiatalok. Leventének meg ugyan mi baja lenne? Kicsi még, remekül elalszik egy vendégágyon is. A gyerekek bárhol tudnak aludni.
— Levente a saját szobájában fog aludni. Ahogy eddig is.
— Hát miféle anya vagy te? — csapta össze a kezét Erzsébet asszony. — A saját gyerekedet sajnálod egy összecsukható ágyról, de két idős asszonyt nem? Ez önzés, Katalinkám. Úgy látszik, így neveltek.
Katalin érezte, hogy elönti a forróság az arcát. Nem szégyenében, hanem a benne felgyűlő dühtől. Mégis vett egy lassú, mély levegőt.
— Tegyék vissza a játékait a polcra. Kérem. És a fiam szobájában ezentúl semmihez ne nyúljanak az engedélyem nélkül.
— Na tessék, már parancsolgat is — sziszegte utána az anyósa, amikor Katalin kifelé indult. Halkan mondta, de éppen annyira hangosan, hogy hallani lehessen.
Este Katalin újra megpróbált beszélni a férjével.
— Gergő, anyád ki akarta költöztetni Leventét a saját szobájából. A gyereket egy összecsukható ágyra küldené, ő pedig Ilonával beköltözne a gyerekszobába.
— És ebben most mi olyan szörnyű? — Gergő fel sem nézett a telefonjából. — Tényleg, Levente alhatott volna velünk egy hetet. Mi történt volna?
— Egy hetet? Gergő, már nyolc napja itt vannak. És semmi jele, hogy ennek vége lenne.
— Kati, bírd már ki egy kicsit. Mégiscsak család.
— Neked család. Nekem viszont az anyád nyolc napja dirigál az otthonomban, ki akarja túrni a fiamat a szobájából, és még engem nevez önzőnek.
— Ne túlozz.
Katalin hosszasan nézte a férjét. Akkor értette meg először teljes tisztasággal: Gergő nem mellette áll. Talán soha nem is állt mellette igazán. Csak eddig nem került olyan helyzetbe, ahol választania kellett volna.
A tizedik napon telefonált Margit néni, a nagyapja egykori szomszédja. Az idős asszony Katalint pelenkás kora óta ismerte, és egy emelettel lejjebb lakott abban a házban, ahol régen János bácsi élt.
— Katicám, jobb lenne, ha kijönnél, és utánajárnál ennek-annak — mondta aggodalmas hangon. — Itt járt az anyósod, és a portást faggatta. Arról kérdezősködött, hogyan lehet tulajdonrészt intézni egy lakásban, meg hogyan lehet valakit úgy bejelenteni állandó lakcímre, hogy aztán ne lehessen csak úgy kijelenteni. Éppen arra mentem, fél füllel hallottam. Vigyázz magadra, gyermekem.
Katalin megköszönte, majd letette a telefont. A halántéka lüktetni kezdett. Úgy bejelenteni, hogy utána ne lehessen kijelenteni. Tulajdonrészt intézni.
Aznap este megvárta, amíg Gergő kijön a zuhany alól, aztán kerülgetés nélkül rákérdezett:
— Gergő. Anyád arról érdeklődik, hogyan lehetne tulajdonrészt szerezni az én lakásomban. És hogyan lehetne ide bejelentkezni. Te tudtál erről?
Gergő megdermedt, kezében a törölközővel. Az a fél másodperces megtorpanás bőven elég volt Katalinnak ahhoz, hogy mindent megértsen.
— Hát… beszéltünk róla — nyögte ki végül. — Csak felmerült. Anyának most bizonytalan a helyzete a házával.