— Anya, miért alszik egy idegen néni az ágyamon?
A nyolcéves Levente megállt a gyerekszoba ajtajában, és kinyújtott ujjával a szoba belseje felé mutatott. Odabent, az alsó ágyon, közvetlenül az autómintás takarón, félig fekvő helyzetben egy ismeretlen idős asszony hevert. A telefonját lapozgatta, és még csak fel sem nézett.
Katalin a saját lakása küszöbén dermedten torpant meg. A kabátját sem vette le, a csizmája is rajta maradt. A konyha felől főtt káposzta szaga úszott végig a lakáson — olyan szag, amelynek ebben az otthonban soha nem volt helye. A folyosón táskák sorakoztak. Három, négy, öt darab: hatalmas, kockás szatyrok, olyanok, amilyenekkel az ember a piacra indul nagybevásárlásra. A fal mellett idegen papucsok álltak katonás rendben.
— Leventém, gyere ide — szólalt meg Katalin halkan, és magához húzta a fiát.
A konyhából ekkor kidugta a fejét az anyósa. Erzsébet asszony széles mosollyal jelent meg, miközben a kezét egy konyharuhába törölgette. Katalin konyharuhájába, abba a gofriszövésűbe, amin kis kakasok voltak.
— Katalinkám! Már azt hittük, sosem érsz haza. Gyere csak be, mit állsz ott, mint akit odaragasztottak? Főztem rendes káposztalevest, nem olyan bolti löttyöt, amiket ti szoktatok enni.
— Erzsébet asszony — Katalin nagyot nyelt. — Ki fekszik a gyerekszobában?
— Hát Ilona, az unokatestvérem. Vonattal jött, elfáradt szegény. Lefekszik egy órácskára, mi baj lehet belőle? Ugye nem zavar?
Katalin lassan végighordozta a tekintetét a konyhán, aztán a folyosón, végül a gyerekszoba ajtaján. Öt táska. Egy vadidegen nő a fia ágyán. Az anyósa kötényben sürgölődik a tűzhely mellett. És az a nehéz káposztaszag, amely mintha már a falakba is beitta volna magát.
— Gergő hol van? — kérdezte a férjéről.
— Hol lenne, dolgozik. Este jön. Te meg inkább vedd már le a kabátod, ne ácsorogj itt úgy, mintha vendég lennél.
Ezt a lakást Katalin a nagyapjától kapta. Nem volt palota, csak egy háromszobás panel a város szélén, az ablakból a villamosfordulóra lehetett látni. De az övé volt. A nagyapja, János, még akkor ajándékozta neki hivatalosan, amikor Katalin épp csak befejezte az egyetemet. Elvitte a közjegyzőhöz, mindent szabályosan aláírtak, ahogy kell.
— Tessék, kislányom — mondta neki akkor. — Ha van saját fedeled, senki sem tehet ki alóla. Jegyezd meg: akié az ajtó kulcsa, azé a saját sorsa is.
Katalin annak idején nevetett ezen a nagyapai bölcsességen. Most azonban ott állt az előszobában, és szó szerint visszhangoztak benne ezek a mondatok.
Amikor hozzáment Gergőhöz, a férje költözött hozzá. Ez logikusnak tűnt: miért fizettek volna albérletet, ha egyszer volt saját lakás? Gergő akkoriban szelíd, alkalmazkodó, dolgos férfinak látszott. Sokat segített a felújításban is: átfestették a falakat, új laminált padlót raktak le, kicserélték a konyhai csapot. Katalin hálás volt mindezért. Csakhogy a tulajdonjog ettől még nem változott. A lakás papíron is az övé maradt, ahogy azt a nagyapja intézte.
Erzsébet asszony korábban nem járt náluk gyakran. Egy megyebeli házban élt, és csak nagyobb ünnepeken bukkant fel. Valahányszor belépett, hosszasan, méricskélő pillantással nézett körbe a szobákban, mintha fejben már azt tervezgetné, mit hová tenne át, ha egyszer az ő kezében volna a döntés.
Gergő csak este nyolc után ért haza. Addigra Katalin már megetette Leventét, bevitte a hálóba — a sajátjukba, mert a gyerekszobában továbbra is a rejtélyes Ilona tanyázott —, és elmosogatott egy halom edényt, amelyet az anyósa és annak unokatestvére hagyott maga után ebéd után. Erzsébet asszony közben kényelmesen elhelyezkedett a nappaliban a tévé előtt, lábát a puffra tette, és olyan hangerővel kommentálta a sorozatot, mintha egyedül lakna ott.
— Na, megjött a család kenyérkeresője! — örvendezett, amikor meglátta a fiát. — Gergőkém, eszel valamit? Főztem levest.
— Majd később, anya — felelte Gergő, aztán észrevette a felesége arcát. — Kati, mi van veled? Miért nézel így?
Katalin nem válaszolt. Csak a hálószoba felé intett a fejével. Előrement, megvárta, amíg a férje is belép, majd behúzta mögöttük az ajtót.
— Gergő. Magyarázd el, mi történik az én lakásomban.
— Ezt hogy érted? — A férfi leült az ágy szélére, és elkezdte lehúzni a zokniját. — Anya eljött egy kicsit hozzánk. Nem mondtam?
— Nem. Egy szóval sem. És ha már azt mondod, „egy kicsit”: a folyosón öt nagy táska áll. Ennyi holmival senki sem hétvégére érkezik.
Gergő sóhajtott. Katalin már túl jól ismerte ezt a sóhajt. Olyan ember sóhaja volt, aki előre tudja, hogy kellemetlen beszélgetés következik, és inkább csak ki akarja várni, mint amikor valaki egy eresz alatt ácsorog, amíg eláll az eső.
— Figyelj, most ez egy ilyen helyzet. Anyának gond lett a házával. Beázik a tető, komoly javítás kell. Addig nálunk marad, amíg elintézi a dolgokat.
— Mit jelent az, hogy addig?
— Hát… egy hónapot. Vagy ameddig a felújítás tart.
— És az unokatestvére miért jött vele?
— Ilona? Ő segít majd anyának a háztartásban. Egyedül nehéz lenne neki.
Katalin leült a férjével szemben. A fal túloldaláról áthallatszott a televízió harsogása, Erzsébet asszony pedig csengő nevetéssel kacagott valamin.
— Gergő. Felfogod, hogy két embert beköltöztettél a lakásomba úgy, hogy engem meg sem kérdeztél?
— Kati, ne kezdd már ezzel, hogy „az én lakásom” — fintorgott a férje.