Félrekapta a pillantását, és alig hallhatóan motyogott valamit, szinte teljesen eltűnve a nyitott hűtőajtó takarásában.
— Ugyan már, Eszterke… egy kicsit azért segíthettél volna nekik. Mégiscsak másik városból jöttek — préselte ki magából végül.
Abban a pillanatban minden a helyére kattant.
— Tehát a saját fáradtságodat tökéletesen megértetted, de abból, hogy az én álláspontomat tiszteletben kellene tartani, semmit sem fogtál fel — mondtam nyugodtan, olyan hideg hangon, mintha fémből lett volna. — Lilla, a tisztelet nem azt jelenti, hogy valaki ingyen szakácsnővé és sofőrré alakul. Vendégségnek azt nevezem, amikor az érkezést előre megbeszélik mindkét házastárssal. Ha viszont az egyik fél egymaga akar nagylelkűnek látszani, és a saját feleségét kész tények elé állítja a nő saját lakásában, azt nem vendégségnek hívják, hanem pofátlan betolakodásnak. Gábor nyaralást ígért maguknak, akkor majd ő meg is teremti hozzá a feltételeket. A kiszolgálás minőségével kapcsolatos panaszaikat kérem annál az ügyintézőnél leadni, aki a koszos mosogatószivacs mellett áll a konyhában.
Úgy kerültem ki őket, mintha ott sem lettek volna, aztán magam mögött határozottan becsuktam a hálószoba ajtaját. Odakint azonnal felcsattant anyósom dühös, sziszegő suttogása, de azon az estén többé senki sem merészelt utánam jönni. Gábor döntött. És én is.
A tizedik napon, hétfő este végre elindultak a pályaudvarra. Az előszobában komor, temetői némaság ült meg. Gábor beesett arccal, sötét karikákkal a szeme alatt, a kialvatlanságtól teljesen megtörve cipelte ki a lépcsőházba a vendégek ólomsúlyú táskáit. Amikor a bejárati ajtó végre nagy dörrenéssel becsapódott mögöttük, a férjem erőtlenül lecsúszott a fal mentén a padlóra, és fáradt mozdulattal letörölte a homlokáról a verejtéket.
— Vége — fújta ki magát nehézkesen. — Hat munkanapot vettem ki fizetés nélkül, az összes szabadnapomat elpazaroltam, a prémiumomtól is elestem, és minden félretett pénzünket elköltöttem a rendelőikre meg a vásárlásaikra. Úgy érzem magam, mintha két héten át vagonokat pakoltam volna a pályaudvaron.
Ekkor nyugodtan kiléptem a hálóból. A kezemben egy kicsi, élénksárga, gurulós utazóbőröndöt húztam magam után. Gábor rám emelte ködös, kimerült tekintetét.
— Te ezek után tényleg el akarsz menni abba a szanatóriumba? — kérdezte rekedten, mintha még mindig nem hinne a szemének.
— Pontosan oda megyek. A hivatalos szabadságom holnap reggel kezdődik, de a vonatom ma este indul — feleltem, és halvány mosollyal felvettem a könnyű kabátomat. — A taxi már vár a ház előtt. Mindent percre pontosan kiszámoltam.
— És velem mi lesz? — tárta szét tanácstalanul a karját, körbemutatva a mocskos lakáson, a sarokban tornyosuló szennyeskupacon és a teljesen üres hűtőn. — Ki fog rám főzni, amíg nem vagy itt?
— Ugyanaz az ember, aki a hivatalos válásunk után is főzni fog rád: te magad — kerültem ki őt változatlan nyugalommal. — Mire két hét múlva visszajövök, ürítsd ki teljesen ezt a lakást, és vidd el az összes holmidat. A beleegyezésem nélkül hívtad ide a rokonságodat, hagytad, hogy a saját otthonomban kioktassanak, és még most is csak azon jár az eszed, ki fog téged kiszolgálni.
A döbbenettől lassan leesett az álla, de nem adtam neki lehetőséget újabb magyarázkodásra.
— Tekintsd ezt az első önálló túlélőtanfolyamodnak a való életben. Minden jót.
Az ajtó kellemes, halk kattanással záródott be mögöttem, és ezzel végleg elvágott mások önző problémáitól. Amikor két hét múlva kipihenten hazatértem a szanatóriumból, makulátlanul tiszta előszoba fogadott, a ruhásszekrény fele pedig teljesen üres volt. Gábor teljesítette az utolsó kérésemet, és átköltözött az anyjához, a bejelentett lakcímére. Az első munkanapomon beadtam a válókeresetet. Gábor könnyelműen tíz nap kényelmet ígért a rokonainak az én számlámra. A vége az lett, hogy a vendégek drága holmikkal távoztak, én remekül kipihentem magam, ő pedig megtakarítás, feleség és mások élete fölötti rendelkezési jog nélkül maradt.