Emiatt a meggondolatlan döntése miatt a havi fizetésének tekintélyes része egyszerűen elúszott, ráadásul a negyedéves prémiumáról is le kellett mondania. Csütörtökre a férjem már úgy festett, mint egy agyonhajszolt igásló, amelynek valaki elfelejtette megmondani, hogy a városi pályát már rég lezárták felújítás miatt. Mostantól minden reggele telefonálgatással indult: magánrendelőknek könyörgött időpontért, autót rendelt, vizsgálatokat szervezett, és újabb meg újabb számlákat fizetett ki.
Az anyja ragaszkodott hozzá, hogy autó vigye a diagnosztikai központba, Katalin néni feltétlenül a város túlsó végén lévő piacra akart menni házi túróért, Lilla pedig szünet nélkül nyafogott, hogy neki életbevágóan fontos eljutnia egy nagy bevásárlóközpontba, amely természetesen szintén nem a közelben volt.
Én mindezt kívülről figyeltem, halvány, keserűen gúnyos mosollyal. Esténként elővettem a saját, előre elkészített diétás dobozaimat, nyugodtan megvacsoráztam, elmostam magam után az egyetlen tányéromat, és elvből hozzá sem nyúltam azokhoz az élelmiszerekhez, amelyeket Gábor a saját kis családi üdülőtelepéhez vásárolt össze. Egyik este akaratlanul is tanúja lettem egy különösen tanulságos jelenetnek. Katalin néni épp visszatért a piacról, majd átnyújtott Gábornak egy zöldfűszerektől duzzadó szatyrot és egy hosszú pénztárblokkot.
— Gáborkám, te mondtad, hogy az egész ittlétünk a te költséged lesz, úgyhogy ezt most légy szíves rendezd. Harminckétezer forint lett — közölte olyan hétköznapi természetességgel, mintha csak egy pohár vizet kért volna.
Ahogy a férjem elsápadt, megnyúlt arcát néztem, magamban megfogalmaztam egy újabb fontos életszabályt. Egy férfi nagylelkűsége mindig attól függ, mennyi idegen időt és idegen pénzt hajlandó feláldozni hozzá. Tíz nap alatt az állandó fuvarozás, a magánorvosok, a drága gyógyszerek, az élelmiszer-vásárlások és a rokonok különféle kívánságai majdnem négyszáznyolcvanezer forintot húztak ki Gábor saját zsebéből. Amint a vendéglátás árát már nem az én munkám, türelmem és pénzem fedezte, hanem az övé, a nagyvonalúsága látványosan összement, mint egy kiszáradt mazsola.
A hatodik napon aztán Gábor idegrendszerén megjelent az első komolyabb repedés. Este, a félhomályos folyosón kapott el, kezében egy nedves konyharuhát gyűrögetve.
— Holnap reggel te hívsz autót, és te kíséred el anyámat ultrahangra — jelentette ki feszült hangon. — Már beírattam nyolcra, én pedig miattatok napok óta alig alszom öt órát!
— Ha te kérted az időpontot, akkor te is viszed el — fejtettem le óvatosan a kezét a vállamról. — Én akkor már a kórházban leszek, a munkahelyemen. És ha nem akarsz még nagyobb bajt, inkább menj, mert Katalin néni fürdővize már kifelé folyik a kádból.
A történet igazi csúcspontja a kilencedik napon, vasárnap érkezett el. A férjem nőrokonai addigra végleg megértették, hogy nem fogok belépni a huszonnégy órás háztartási kiszolgálószemélyzet szerepébe. Ezért úgy döntöttek, kollektív családi felelősségre vonást tartanak. Este a házi matriarchátus három feldühödött képviselője szoros sorfalat állt elém, és teljesen elzárta az utat a hálószobám felé.
— Tudod mit, kedvesem, mi vendégségbe jöttünk hozzátok! — kezdte Erzsébet asszony, sértetten összeszorított szájjal. — Te meg itt járkálsz fel-alá, mintha valami idegen albérlő lennél. Se egy kedves szó, se egy kis törődés az idősebbekkel. A saját férjedet már teljesen kikészítetted, szegény ember megszakad melletted!
Lilla fennhéjázó mozdulattal fonta össze a karját a mellkasa előtt, és az egész tartása mély megvetést sugárzott.
— Legalább annyi tisztelet lehetne benned az idősebb rokonok iránt, hogy egyszer rendes vacsorát főzöl nekünk — vetette oda. — Most már mi is a családod vagyunk!
Megálltam velük szemben. A szobára hirtelen nehéz, fojtogató csend telepedett.
— Gábor, esetleg elmagyaráznád végre a vendégeidnek, hogy én már az elején világosan megmondtam: nem vállalom az ingyen cseléd szerepét? — kérdeztem hangosan, a konyha irányába fordulva, ahol a férjem rémülten dermedhetett meg az ajtó mögött.
Gábor gyáván megmozdult a konyhában.