A sminkje hibátlan volt, az arca viszont olyan fintorba rándult, mintha valami kellemetlen szagot érezne. Esze ágában sem volt hozzáérni a szétszórt apróhoz.
– Asszonyom, nálunk a legkisebb pizza is ezer-négyszáz forint – közölte hidegen, és szemrebbenés nélkül hazudott, mert a gombás szelet éppen négyszáznyolcvanba került. – Ennyiből nem fog kijönni. És különben is… talán jobb lenne, ha kimenne. Itt vendégek esznek, és maga… hát, érti. – Undorodva elhúzta a száját, majd a tenyere élével legyezni kezdett az orra előtt.
– Elvitelre kérem én! – hadarta az öregasszony rémülten. – Kint enném meg, nem zavarok senkit, gyorsan végzek, csak adjanak valamit, aranyoskám… három napja nem ettem meleget, csak kétszersültet meg vizet…
– Hívom a biztonsági őrt – vágta rá a pénztáros, aztán elfordult a gép felé, mintha az asszony abban a pillanatban megszűnt volna létezni.
Az öreg még álldogált ott egy lélegzetvételnyi ideig. Aztán reszkető ujjakkal felszedegette a földre hullott érméket, visszadugta őket a zsebébe, és összehúzva magát, lassan elindult az ajtó felé. Amikor elhaladt Réka mellett, felpillantott rá. A tekintete zavaros volt, kifakult, fáradt.
Réka mozdulatlanul nézte, és érezte, hogy valami furcsa, forró dolog gyűlik benne. Hirtelen egészen világosan látta: ez az asszony is ember. Csak ma megalázták, félrelökték, tudtára adták, hogy nem való a „rendes” emberek közé. Ugyanúgy, ahogy vele tették néhány órája Katalin irodájában.
– Kisasszony! – lépett oda Réka a pulthoz, amint az ajtó becsukódott az öregasszony mögött.
A pénztáros megkönnyebbülten fordult felé. Végre egy normális vevő.
– Két pizzát kérek – mondta Réka. – Egy nagy négysajtosat és egy nagy szalámisat.
– Egy sajtos és egy szalámis? – kérdezte a lány már sokkal készségesebb hangon. – Négyezer-négyszáznyolcvan forint lesz.
Réka kártyával fizetett, felkapta a dobozokat, és szinte kirohant az utcára.
Az öregasszony a megállónál állt, a falhoz húzódva, és a leheletével próbálta melengetni a kezét.
– Tessék – nyújtotta felé Réka az egyik dobozt. – Szalámis. Még forró.
Az asszony előbb a pizzára meredt, aztán Rékára, majd ismét a dobozra. A szeme megtelt könnyel. Nem könyörgő, nem számító könnyek voltak ezek, hanem csendes, öreges könnyek, amelyekben már túl sok fáradtság gyűlt össze.
– Jaj, istenem, kislányom… hát mit csinálsz te? – rekedt el egészen a hangja. – Áldjon meg érte az ég…
– Vegye csak el – ismételte Réka halkan. – Egyen, amíg meleg.
Az öregasszony olyan óvatosan fogta meg a dobozt, mintha törékeny üvegből volna. A mellkasához szorította, akár egy gyermeket.
– Köszönöm, drága lányom – suttogta. – Köszönöm. Adjon neked az Isten egészséget. Adjon neked…
Réka nem várta meg, hogy befejezze. Megfordult, és gyors léptekkel elindult hazafelé, miközben a torkába újra odaszorult az a makacs, fájó gombóc.
Otthon megette a saját négysajtos pizzájának a felét, aztán sokáig ült a konyhában, és a sötét ablaküveget bámulta. Aznap először kezdett valami halvány körvonalat ölteni a fejében. Nem terv volt még, ahhoz túl bizonytalan. Inkább csak egy zavaros, de egyre erősebb felismerés: nem akar szó nélkül eltűnni. Nem akarja hagyni, hogy Katalin megint győztesként kerüljön ki mindenből. Ha már úgyis el akarják küldeni, akkor tulajdonképpen nincs mit veszítenie.
Másnap reggel Réka a szokásosnál korábban indult el otthonról. A végleges döntés még nem született meg benne, de valahol a mellkasában már ott ült egy tompa, makacs elszántság. Nem adja fel ilyen könnyen. Katalin pedig menjen a cikkével oda, ahová akar. Lesz, ami lesz.
A megállónál megtorpant. Látta, hogy közeledik a busz, mégsem lépett előre. Egyszerre ráébredt, hogy ma nem akar rohanni. Ma már nem rettegett attól, hogy elkésik. Ma szinte semmitől sem félt. Vagy legalábbis majdnem semmitől.
– Kislányom!
Réka hátrafordult. Ugyanaz az öregasszony ült a megálló padján, ugyanabba a piszkos kendőbe burkolózva. Amint meglátta Rékát, fogatlan szájjal, szélesen elmosolyodott. Mellette ott volt az ismerős pizzásdoboz is, üresen, de gondosan összehajtogatva.
– Kislányom, várj egy pillanatot! – indult meg felé bicegve, csoszogó léptekkel. – Reggel hét óta itt leslek.
– Miért? – lepődött meg Réka. – Hiszen teljesen átfagyott. Nagyon hideg van.
– Én már hozzászoktam – legyintett az öregasszony. – Te tegnap megmentettél, lányom. Megettem azt a pizzát, és mintha visszatért volna belém az élet. Harmadik napja nem jutottam meleg ételhez, már alig álltam a lábamon. Aztán attól úgy átmelegedtem, mintha újra ember lennék.
A kabátja alá nyúlt, sokáig matatott görbe ujjaival, végül előhúzott valamit. Egy apró gyöngy volt az: egyszerű kék üveggyöngy, kopottas, durva cérnaszálra fűzve.
– Fogadd el – tartotta Réka felé, mintha kincset adna át. – A lányomé volt. Ő már… nincs velem régen. Ez a gyöngy maradt utána. Sok esztendőn át őriztem, szerencsének. De neked most nagyobb szükséged van rá. Jó szíved van, látom. Tiszta a szemed. Hozzon neked szerencsét.
Réka zavartan nézte a kis üveggyöngyöt. Visszautasítani annyi lett volna, mint halálosan megbántani az öregasszonyt. Elfogadni viszont azt jelentette, hogy átvesz valami nagyon személyeset, szinte szentet.
– Köszönöm – mondta végül halkan, és elvette a gyöngyöt. A kabátzsebébe csúsztatta, közel a szívéhez. – Hogy hívják magát?
– Ilonának hívnak – felelte az öregasszony halvány mosollyal.