Katalin közben egy laza kézmozdulattal még el is játszotta ezt a bizonyos „szabad vizekre evezést”.
– Ha viszont nem írod meg… – a hangja hirtelen megkeményedett, mintha acélból lett volna –, akkor majd találok valamit, amibe bele lehet kötni.
Réka szája remegni kezdett. Szeretett volna felelni, tiltakozni, akár rákiáltani, hogy ez igazságtalanság, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Katalin már vissza is fordult a monitorához, egyértelműen jelezve: a beszélgetésnek vége.
Réka úgy lépett ki az irodából, mintha nem is a saját lábán járna. Visszabotorkált az asztalához, leült, és üres tekintettel meredt a képernyőre. A könnyei maguktól indultak meg. Tenyerébe temette az arcát, hogy a többiek ne lássák, de a válla árulkodóan rázkódott. Öt év munka. Egyetlen írásbeli figyelmeztetés sem. Lakáshitel. Az édesanyjának is rendszeresen segítenie kellett. És ott volt az a nyomorult fogászati kezelés is, aminek a részleteit még mindig törlesztette. Most pedig mihez kezdjen?
– Réka, mi történt? – kérdezte halkan Eszter, aki a mellette lévő asztalnál ült.
Réka felemelte könnyáztatta arcát, és kézfejével gyorsan letörölte az arcát.
– Ki akar tenni. Azt mondta, vagy magamtól megyek el, vagy majd talál valami indokot, amire hivatkozva kirúghat.
Eszter döbbenten szívta be a levegőt. A szomszédos asztal mögül egy másik kolléganő is előrehajolt.
– De miért? – suttogta.
– Fogalmam sincs – csuklott el Réka hangja. – Azt mondta, csak középszerű vagyok…
Eszter ekkor zavartan elhallgatott. Összenézett a másik lánnyal, aki alig észrevehetően bólintott, majd közelebb húzta a székét.
– Réka – kezdte Eszter egészen halkra fogva a hangját –, azt hittük, te is tudod. Vagyis… nem voltunk benne biztosak, hogy elmondjuk-e. De most már mindegy. Röviden: nem veled van a baj.
Réka abbahagyta a hüppögést, és riadt figyelemmel nézett rá.
– Emlékszel, múlt héten itt járt az igazgatóhelyettes, Gábor? – súgta a másik kolléganő, miközben óvatosan a főnöki iroda üvegajtaja felé pillantott. – Épp te tárgyaltál akkor azzal a nehéz ügyféllel.
Réka összeráncolta a homlokát.
– És?
– Az történt – hajolt még közelebb Eszter –, hogy utána bement Katalinhoz, és több menedzser előtt megjegyezte, hogy az osztályán vannak igazán értelmes emberek. Például te. Azt mondta, az ilyen munkaerőt támogatni kellene, nem háttérbe szorítani. Aztán megkérdezte, miért nem vagy még vezető menedzser.
Réka döbbenten eltátotta a száját.
– Katalin majdnem felrobbant a dühtől – tette hozzá a kolléganő. – Azt felelte neki, hogy Gábor nem lát bele mindenbe, és az embereket előbb alaposan meg kell vizsgálni. Amikor pedig Gábor elment, Katalin vagy fél órán át csak ült, és nézett maga elé. Már akkor éreztük, hogy téged mostantól ellenségnek fog tekinteni. Szerinte biztosan a helyére pályázol. Azt hiszi, direkt előtte akartál bevágódni.
– Én nem akartam bevágódni senkinél – suttogta Réka tanácstalanul. – Egyszerűen csak dolgoztam. Az az ügyfél tényleg nehéz eset volt.
– Őt ez nem érdekli – sóhajtott Eszter. – Katalin mindenkitől retteg, aki nála jobb valamiben. Meg van győződve róla, hogy mindenki az ő székére pályázik. Főleg azok, akiket a vezetőség megdicsér.
– És most mit csináljak? – kérdezte Réka tompán.
– Nem tudom – vallotta be Eszter őszintén. – Aki ügyesebb nála, azt előbb-utóbb megpróbálja eltüntetni maga mellől. Mert fél.
Réka két kézzel szorította a fejét. A füle zúgott, a gondolatai összevissza csapódtak benne. Hitel. Anya. Új állást kell keresni. Mi van, ha nem talál azonnal? Mi van, ha kénytelen lesz fillérekért elvállalni valamit? És ha valóban valami mondvacsinált fegyelmi okkal rúgják ki, akkor ki fogja őt bárhová felvenni?
A kétségbeesés mélyén azonban lassan valami más is megmozdult benne. Harag. Hideg, csendes, makacs düh az igazságtalanság miatt.
Munka után Réka céltalanul vánszorgott az utcán. A februári szél apró, szúrós jégdarát vágott az arcába, de még a kabátja gallérját sem húzta fel. A feje egyszerre volt üres és zsúfolt. Hitel. Édesanyja. Eszter szavai: „ellenséget lát benned.” A felmondását végül megírta; nem merte megkockáztatni, hogy Katalin valami súlyosabb indokkal távolítsa el. Most két hete maradt arra, hogy új munkahelyet találjon.
Észre sem vette, hogyan kanyarodott be a sarkon álló apró pizzériához. Rossz napokon gyakran jött ide. A forró, nyúlós, olvadt sajt valahogy mindig képes volt egy kicsit betapasztani a lélek repedéseit.
Benyitott, és azonnal megcsapta a meleg, a frissen sült tészta és a paradicsomszósz illata. Előtte ketten álltak sorban: egy munkaruhás fiatal férfi, meg… az az idős asszony. Ugyanaz a hajléktalan nő, aki reggel a megállónál kéregetett „egy kis kenyérre”. Ugyanaz a koszos kabát, ugyanaz a homlokára csúszott kendő, ugyanazok a feldagadt, elgémberedett kezek, amelyek néhány aprópénzt szorongattak. Valóban erős szag áradt belőle: nehéz, savanykás, régi mocsok és nedvesség keveréke. A munkaruhás fiú feltűnően félreállt, és fintorogva az orrához emelte a kezét.
Az öregasszony a pultnál állt, és görbe ujjával a vitrin felé bökdösött.
– Azt a kicsit szeretném… ott, gombásat… Vagy gomba nélkül olcsóbb? És a szalámis mennyi? – rekedt, megfázott hangon beszélt. – Nekem itt van négyszáznyolcvan forintom… – Azzal kiszórta az aprót a pultra, de néhány érme lepottyant a földre, és szétgurult a lábak között. – Jaj, istenem, ne haragudjanak…
A kasszánál álló lány alig lehetett húszéves.