– És téged hogy hívnak?
– Réka.
– Menj csak, Réka, siess – bólogatott Ilona. – A gyöngyöt pedig tartsd magadnál. Megóv a bajtól. Én már csak tudom.
Réka a megállóba gördülő busz felé indult, aztán futásra váltott. Amikor felszállt, még visszanézett az ablakon át. Az idős asszony ott állt a járda szélén, aprón, meghajlott háttal, mégis volt a tartásában valami különös, váratlan méltóság.
Pontban kilenckor lépett be az irodába. Bekapcsolta a gépét, megnyitott néhány fájlt, és igyekezett úgy tenni, mintha máris nyakig merült volna a munkába. A keze közben ösztönösen a kabátzsebéhez tévedt, ujjai rátaláltak a hideg kis üveggyöngyre. „Megóv a bajtól” – csengett a fülében Ilona hangja. Hát jó. Majd kiderül.
Ekkor megszólalt a belső telefon.
Réka megemelte a kagylót, és már előre összerándult a gyomra, mert biztosra vette, hogy Katalin mérgezett hangját fogja hallani. De nem ő volt az.
– Réka? – szólt bele a titkárnő. – Gábor kéri, hogy azonnal menjen fel hozzá. Harmadik emelet, titkárság.
Réka lassan letette a kagylót. Egy pillanatra úgy érezte, mintha a szíve lezuhant volna valahová egészen mélyre. Felállt, és bizonytalan, elnehezült lábakkal elindult a folyosón. El kellett haladnia Katalin irodája előtt. A nő az üvegajtó mögül követte a tekintetével; a pillantása tele volt gyanakvással, de nem mozdult, nem szólt utána.
A harmadik emeleten egészen más volt a levegő. Kávéillat úszott a folyosón, és szokatlan csend honolt, nem hallatszott a megszokott telefoncsörgés és kapkodó egyeztetés. A titkárságon egy szigorú arcú, szemüveges nő ült, aki csak röviden az ajtó felé intett.
– Menjen be. Várja.
Gábor egyáltalán nem hasonlított arra a fajta nagyfőnökre, akitől az ember már a küszöbön megretten. Inkább egy kimerült egyetemi tanár benyomását keltette: olyan emberét, aki már túl sok mindent látott ahhoz, hogy bármin is igazán meglepődjön.
– Foglaljon helyet, Réka – mutatott a székre. – Szeretném megérteni, miért adta be tegnap a felmondását.
Réka leült, de nem válaszolt. A zsebében erősen megszorította a gyöngyöt.
– Mondja el őszintén – folytatta Gábor, és egyenesen a szemébe nézett. – Miért akar elmenni? A múlt héten hallottam, hogyan beszélt az egyik ügyféllel. Maga ért ehhez a munkához. Tud tárgyalni, tud eladni, és nem veszíti el a fejét nehéz helyzetben sem. Miért dobna el mindent?
Réka kinyitotta a száját, de a valódi válasz nem jött ki rajta. A szavak mintha megakadtak volna a torkában. Mondja azt, hogy a közvetlen főnöke módszeresen ellehetetleníti? Hogy Katalin félti tőle a pozícióját? Hogy megalázza, sértegeti, bútorokat cipeltet vele, és olyan májusi jelentéseket követel rajta, amelyek már rég nem is léteznek? Ha ezt kimondja, abból háború lesz. Nyílt, reménytelen háború. Katalin marad, ő pedig távozik – csak előtte még mindenki előtt besározzák, hogy árulkodó.
– Kevés a fizetés – préselte ki végül magából az első mentséget, ami eszébe jutott.
Gábor halványan elmosolyodott. Nem gúnyosan, inkább úgy, mint aki pontosan érti, hogy nem a teljes igazságot hallja.
– Kevés? – hátradőlt a székében. – Rendben. És mennyi lenne az az összeg, amiért maradna?
Réka zavarba jött. Erre a kérdésre végképp nem számított.
– Hát… nem is tudom… Mondjuk legalább húsz százalékkal több – bökte ki hirtelen.
– Legyen – bólintott Gábor. – De mi lenne, ha nem egyszerűen emelést ajánlanék, hanem egy másik pozíciót?
Réka mozdulatlanná dermedt.
– Egy ideje figyelem az osztályukat – mondta a férfi. – A számok romlanak, az emberek jönnek-mennek, az újak alig maradnak pár hónapnál tovább. Katalinnak pedig… – itt rövid szünetet tartott – nevezzük úgy, hogy sajátos vezetői módszerei vannak. Addig nem szólok bele, amíg a tervek teljesülnek. Csakhogy most már más a helyzet. Új területet indítunk: kiemelt ügyfelekkel foglalkozó részleget. Ez nem a hagyományos értékesítés része, hanem fölé épül. Magasabb felelősség, magasabb bér, külön iroda. Vezető kell az élére. Nem kívülről akarok embert hozni, hanem olyat, aki ismeri a céget, érti a működést, és képes emberi hangon beszélni az ügyfelekkel. Ezt a munkát magának ajánlom.
Réka előtt egy pillanatra elsötétült a szoba. Osztályvezető? Ő? Az, aki tegnap még attól rettegett, hogy fegyelmivel rúgják ki?
– Én… – a hangja megbicsaklott. – Én erre nem vagyok alkalmas. Nem fog menni.
– Dehogynem fog – vágta rá Gábor nyugodtan. – Pontosan tudom, hogy képes rá. Fogadja el. Ilyen ajánlatot nem fogok még egyszer tenni.
Réka újra megszorította a zsebében lapuló gyöngyöt. Hát akkor…
– Rendben – mondta halkan, nagy levegőt véve. – Megpróbálom.
– Na, ez már beszéd! – derült fel Gábor arca. – Akkor nézzük meg a részleteket.
Amikor Réka kilépett az irodából, a lábai még mindig nem engedelmeskedtek rendesen. Gábor azt mondta, azonnal pakoljon össze, költözzön át az új helyiségébe, ő pedig közben elindítja az áthelyezését a HR-en. Katalint is személyesen fogja tájékoztatni.
Mire Réka visszaért a régi osztályára, már mindenki tudott mindent. Ezt nem kellett kimondani: ott volt az arcokon. Némelyik tekintetben irigység csillant, másokéban csodálat, néhányan pedig csak döbbenten bámultak rá.
Katalin olyan sápadt lett, hogy szinte beleolvadt a kedvenc világos blúzába. Az ajkai mozogtak, de eleinte egyetlen hang sem jött ki rajtuk.
– Réka… – sziszegte végül. – Te… te…
– Katalin – szakította félbe Réka, és különös nyugalom áradt szét benne. Rájött, hogy többé nem fél tőle. – Most átmegyek az irodámba, és elkezdem átnézni az anyagokat. Ha kérdése van a két részleg együttműködésével kapcsolatban, természetesen állok rendelkezésére. Ha nincs, akkor elnézést kérek, sok dolgom lesz.
Azzal megfordult, odament az asztalához, és pakolni kezdett. Költözött. Az új irodájába.
A háta mögül tompa, fuldokló hang hallatszott, mintha egy sarokba szorított állat nyüszített volna fel. Katalin az osztály közepén állt, és némán nézte, ahogy apró, gondosan felépített birodalma darabokra hullik.