Kinga hangja hűvösen, szinte tárgyilagosan vágott Levente szavába:
– Levente Sokolov, testi sértés miatt bejelentés érkezett ön ellen a házastársától, súlyosbító körülménnyel, élet elleni fenyegetéssel együtt. Kérem, jöjjön velünk, jegyzőkönyvet kell felvennünk.
– De hát én… ő támadt rám! – kapkodta Levente, a szavai egymásba gabalyodtak.
– A feleségén több, legalább két órával ezelőtt keletkezett sérülést rögzítettek az orvosok. Az ön sebei frissek, és a tanúk vallomása alapján önvédelem során keletkeztek – felelte a nyomozó rezzenéstelen arccal. – Induljunk.
Leventét elvezették. Még visszafordult, kiabálni próbált, de a bejárati ajtó tompa csattanással becsukódott mögötte.
Néhány pillanattal később Lilla lépett ki a hálószobából, karjában Nórával. A kislány mélyen aludt, apró arca az anyja vállához simult.
– Anya… mi lesz most? – suttogta Lilla, mintha félne felébreszteni a gyereket.
– Most beadjuk a válókeresetet – mondta Erzsébet határozottan. – A tartásdíjat is érvényesítjük. Kinga szerint ilyen körülmények között a bíróság jó eséllyel nálad hagyja a lakást. Hárman maradunk, és megoldjuk. Mindent.
– De ő mindig azt mondta, nélküle elveszünk…
Erzsébet szorosan magához ölelte a lányát. – Kislányom, negyven évig dolgoztam azon, hogy embereket talpra állítsak. Azt hiszed, egyetlen erőszakos emberrel nem boldogulok? Dehogynem. Együtt biztosan.
Lilla sírni kezdett, de ezek már nem a kétségbeesés könnyei voltak. Inkább a megkönnyebbülésé.
Három hónappal később Levente egy év felfüggesztett büntetést kapott, közmunkával és távoltartással a volt családjától. A válás jogerőre emelkedett, a lakás valóban Lillánál maradt. Erzsébet azon az estén a konyhában ült, teát kortyolt, és csendesen mosolygott.
Kinga is benézett hozzájuk; azóta gyakran találkoztak, valahogy közelebb kerültek egymáshoz.
– Tudja, Erzsébet – jegyezte meg a nyomozó –, jogilag akár bajba is kerülhetett volna, túllépve az önvédelem határát.
– Tudom – bólintott Erzsébet. – De vannak helyzetek, amikor érdemes kockáztatni. A gyerekeimért mindig.
– Így van – emelte fel a csészéjét Kinga. – Az olyan anyákért, akik nem hátrálnak meg.
Összekoccantak a bögrék. Erzsébet ekkor a falon függő, régi öntöttvas serpenyőre pillantott. Nagymamától maradt rá, és most már tudta: ez lett a család legfontosabb ereklyéje. Emlékeztető arra, hogy a szeretteinkért végig kell menni az úton. Akkor is, ha hatvankét éves vagy. Akkor is, ha gyengének érzed magad.
Mert az anyai szeretet a legerősebb erő, ami létezik.