– …és ez szerinted nem az én ügyem? – visszhangzott még Erzsébet kérdése a levegőben.
Levente ajkai elvékonyodtak, a hangja szinte sziszegve tört elő.
– A lányodat oktatom ki, hogyan viselkedjen – mondta lassan. – A feleségem. Jogom van hozzá. Te meg ki vagy itt tulajdonképpen? Egy nyugdíjas, havi húszezerrel. Nélkülem ti ketten már rég éhen haltatok volna.
– Levente, kérlek… – szólalt meg Lilla alig hallhatóan.
– Hallgass! Nem hozzád beszélek. – Egy lépéssel közelebb ment Erzsébethez. – Na, mit akarsz csinálni, öreglány? Rohansz a rendőrségre? – felnevetett. – Ugyan már. Az a körzeti rendőr semmit nem fog tenni. Elég egy telefonhívásom a megfelelő helyre, és repül az állásából. Amúgy is: egy asszony panaszkodik a férjére – családi vita, majd elsimítják. Szóval jobb, ha nem ugrálsz.
Erzsébet mozdulatlanul nézte őt, és pontosan látta: Levente megingathatatlanul hisz abban, hogy bármit megtehet. Meg van győződve róla, hogy egy hatvankét éves nő teljesen ártalmatlan számára.
– Lilla – szólalt meg csendesen, anélkül hogy levette volna a szemét a férfiról. – Fogd Nórát, és menjetek be a szobámba. Zárkózzatok be.
– Anya…
– Azonnal!
Lilla sírva kapta fel a kislányt, és eltűnt az ajtó mögött. Levente gúnyos pillantással kísérte őket, majd visszafordult.
– Na, mama, most mi lesz? Erkölcsi leckét tartasz, vagy…?
Nem fejezhette be. Erzsébet egyetlen mozdulattal felkapta az asztalról a nehéz, öreg öntöttvas serpenyőt – azt a régi darabot, ami évtizedek óta szolgálta a családot – és teljes erejéből Levente fejére sújtott.
A férfi összerogyott, mintha elvágták volna, térdre zuhant. A felrepedt szemöldökéből azonnal ömleni kezdett a vér.
– Te… – hörögte. – Én majd…
A második ütés a vállát érte. Levente felordított, próbált feltápászkodni, de Erzsébet nem állt meg. Mintha megszűnt volna körülötte a világ, újra és újra lesújtott: a hátára, a karjára, az oldalára. Negyven évig dolgozott kórházi kisegítőként, betegeket emelt, fordított, cipekedett – az ereje nem hagyta cserben.
– A lányom! – lihegte minden csapásnál. – Az enyém! Az unokám is! Az enyém!
Levente végül összegömbölyödött a padlón, karjaival védte a fejét, már nem próbált védekezni. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor Erzsébet megállt, zihálva. Az arca felismerhetetlen volt a vértől és a duzzanatoktól.
– Aláírtad a halálos ítéletedet, te rohadt vén boszorkány – sziszegte. – Feljelentelek. Meglátod, börtönbe kerülsz ezért. Támadásért, testi sértésért.
– Lehet, hogy így lenne – bólintott Erzsébet nyugodtan. – De előbb még telefonálok valakinek.
Ezzel lassan a zsebébe nyúlt, és elővette a mobilját, miközben Levente döbbenten figyelte minden mozdulatát.