Az ajtó olyan erővel csapódott ki, hogy Erzsébet összerezzent, és a kezéből kicsúszott a teáscsésze. A porcelán darabokra tört a linóleumon, de rá sem pillantott a szilánkokra: a tekintete azonnal a küszöbre szegeződött, és a szíve jeges szorítással zuhant a gyomrába.
Lilla állt ott, karjában szorosan magához ölelve a hároméves Nórát. Az arca feldagadt, a bal szeme alig nyílt ki, a felső ajkán friss seb húzódott, a nyakán pedig tisztán kivehető ujjlenyomatok sötétlettek. Élő, lilás-zöld foltok. Nem volt mit magyarázni.
– Anya… – lehelte Lilla, majd megingott a lábán.
Erzsébet azonnal odaugrott, kivette a kislányt a karjából, a kanapéra ültette a lányát, és már rohant is a gyógyszeres dobozért. A keze úgy remegett, hogy alig bírta lecsavarni a fertőtlenítős üveg kupakját.
– Ki volt az? – kérdezte fojtott hangon. – Ki tette ezt veled?
Lilla a fal felé fordult, nem válaszolt. Nóra szipogni kezdett.
– Lilla, nézz rám! Levente volt?
A lány bólintott, és a könnyei végigcsorogtak az ütésektől feldagadt arcán. Erzsébetben forrni kezdett a düh. Ő mindig is tudta. Már akkor figyelmeztette, amikor Lilla huszonkét évesen beleszeretett a harmincöt éves Levente Sokolovba, abba az önmagát sikeres vállalkozónak nevező férfiba. Tudta, hogy ez a házasság rossz irányba vezet.
– Anya, kérlek, ne hívj senkit – hadarta Lilla, amikor meglátta, hogy az anyja a telefon felé pillant. – Megígérte, hogy nem fordul elő többé. Csak rosszul szóltam hozzá, ideges volt a munkája miatt, és…
– Elég! – Erzsébet soha nem emelte fel a hangját a lányával szemben, de most elszakadt benne valami. – Hallod magad? Megvert téged! A gyerek előtt!
– Nóra aludt…
– Nem igaz! – kiáltotta hirtelen a kislány. – Nem aludtam! Apa kiabált, anya sírt, aztán puff-puff, és anya elesett!
Erzsébet ökölbe szorította a kezét. Épp a sebeket tisztította, amikor újra kivágódott az ajtó. Ezúttal Levente lépett be. Magas volt, széles vállú, drága öltönyben. Jóképű férfi lehetett volna, ha nem ül ki az arcára az a hideg, lenéző kifejezés.
– Itt bujkáltok – mondta nyugodt hangon, Lillára nézve. – Öltözz, megyünk haza.
– Sehova nem megy – lépett elé Erzsébet, védelmezően a lánya elé állva.
Levente elmosolyodott. Ez a mosoly rosszabb volt bármilyen sértésnél.
– Te meg, öregasszony, jobb, ha csendben maradsz – vetette oda. – Ez nem a te dolgod.
– Nem az én dolgom? – Erzsébet hangja remegett, miközben szembenézett vele. – Szétverted a lányomat, az unokám szeme láttára… és ezzel még nincs vége.