— Micsoda?
— A bundát, Lilla. Vedd le. Az az enyém. Te még semmit sem kaptál meg.
— Ó, hát tessék! — Lilla látványos mozdulattal ledobta a bundát az ágyra, aztán máris a fiókokban kezdett matatni, ahol Eszter az ékszereit tartotta. — Nahát, ez meg mi?
Egy apró, bársonnyal bevont dobozkát emelt ki. Amikor felpattintotta a fedelét, megcsillant benne egy régi aranymedál, finom gyémántszórással. Eszternek ez volt az egyetlen ékszere, amelyet az édesanyja hagyott rá. Lilla tekintete mohón felragyogott.
— Milyen gyönyörű… Ezek igazi kövek, ugye? Figyelj csak, ezt elviszem magamnak, jó? Ne legyél már ilyen görcsös. Most komolyan sajnálod tőlem? Hiszen most már egy család vagyunk. Gábor is mondta, hogy te majd megérted.
— Tedd vissza — mondta Eszter, és a hangja hirtelen mélyebb, keményebb lett.
— Ugyan már — Lilla közben már a nyakára is kapcsolta a láncot. — Majd azt mondod Gábornak, hogy elvesztetted. Vagy hogy elkértem. Úgyis megengedi, ismered őt. Engem szeret a legjobban.
Eszter egy lépést tett felé. Lilla egy pillanatra azt hitte, mindjárt pofont kap, és ösztönösen hátrált is. Eszter azonban csak kinyújtotta a kezét, és egyetlen rántással letépte a medált a nyakáról. A vékony lánc élesen csendült, aztán elszakadt. Lilla felsikoltott.
— Te teljesen megőrültél?! Mit képzelsz, mit művelsz? Elmondom Gábornak, hogyan bánsz velem!
— Mondd csak el — felelte Eszter, miközben ökölbe zárta a kezét a medál körül. — Most pedig fogd a holmidat, és távozz. Ha esetleg elfelejtetted volna: már van saját lakásod. Az, amit az én pénzemből fizettek ki. Menj oda.
— Megyek is! — visította Lilla, és felkapta az ágyról a bundát. — A cuccaimat pedig elviszem. Te mondtad, hogy azt veszek el, amit akarok!
— Vidd. Hordd, amíg lehet. Amíg a végrehajtók le nem foglalják.
Lilla már a folyosón járt, amikor meghallotta az utolsó mondatot. Egy pillanatra megtorpant, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Csak gúnyosan felhorkant, majd úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy a tok mellől apró vakolatdarabok peregtek le.
Eszter egyedül maradt a hálószobában. Néhány másodpercig az elszakadt láncot nézte a tenyerében, aztán óvatosan visszatette a medált a dobozába. A dobozkát bezárta a széfbe, majd visszament a laptopjához. Az arca teljesen kifejezéstelen volt. Várt. Pontosan tíz óráig.
Eközben a Farkas Építő Kft. irodájában, az üzleti központ negyedik emeletén, minden a megszokott reggeli tempóban zajlott. Az ügyintézők sorra hívták az ügyfeleket, az egyik művezető a késlekedő anyagszállításról jelentett, a titkárnő pedig kávékat vitt be a tárgyalóba. Farkas Gábor a tágas, panorámaablakos, bőrborítású falakkal díszített irodájában ült, és úgy érezte, ismét ő irányít mindent.
Az előző este szerinte tökéletesen alakult. A húga elégedett volt, a feleségét sikerült a helyére tenni, és még hisztéria sem lett belőle. Eszter lenyelte a megaláztatást, ahogy mindig is lenyelte. Gábor biztos volt benne, hogy egy napig majd savanyú képpel jár-kel, aztán visszakapcsolja magában a könyvelőgépet, és megint pénzt termel neki. Eddig is így volt. Ezután sem lehet másként.
Hátradőlt a fotelben, és felhívta Lillát.
— Na, húgocskám, hogy tetszik az új szerzemény?
— Gábor, én majdnem kikapartam annak az idióta feleségednek a szemét! — harsant fel Lilla felháborodott hangja a telefonban. — Nekem akart ugrani valami vacak ékszer miatt. Mondd már meg neki, hogy tudja, hol a helye!
— Nyugodj meg, Lilla, elintézem — mondta Gábor magabiztosan. — Este benézek hozzátok. Addigra lehiggad. Mindig lehiggad.
Letette a telefont, és elégedetten nyújtózott egyet. Tíz órára megbeszélést tervezett a jogásszal az új közbeszerzés miatt. Kilenc óra ötvennyolckor azonban olyan kopogás hallatszott az ajtaján, amilyennel sem az alkalmazottai, sem a futárok nem szoktak jelentkezni. A következő pillanatban az ajtó engedély nélkül kinyílt.
Hat civil ruhás férfi lépett be az irodába. Közülük az egyik, magas, ősz hajú férfi szürke kabátban, szó nélkül felmutatta az igazolványát. Gazdaságvédelmi nyomozók. Mögötte két erős testalkatú, maszkos férfi állt, bevetési öltözetben.
— Farkas Gábor? — kérdezte az ősz férfi, bár nyilvánvaló volt, hogy pontosan tudja, kivel áll szemben.
— Igen. Mi folyik itt? — Gábor igyekezett meglepettnek látszani, de a mellkasában már megmozdult valami nyúlós, hideg félelem.
— A cégével szemben különösen nagy értékre elkövetett adóelkerülés gyanúja miatt eljárás indult — közölte a férfi. — Itt a házkutatási és iratlefoglalási határozat. Kérem, minden dolgozó maradjon a helyén, a mobiltelefonokat pedig kapcsolják ki.
— Miféle adóelkerülés?! — Gábor felpattant a székéből. — Maguk megőrültek? Azonnal hívom az ügyvédemet!
— Hívhatja — felelte nyugodtan az ősz férfi. — Miután végeztünk. Kezdjük a széffel. Legyen szíves önként kinyitni. Ha nem teszi, felnyittatjuk.
Gábor dermedten állt, és végignézte, ahogy a nyomozók módszeresen szétszedik az irodáját. Kihúzták a fiókokat, megbontották a szerverállványt, lefoglalták a szerződésekkel teli mappákat és a merevlemezeket. A titkárnő az előtérben halkan sírdogált. Az ügyintézők egymásra pillantottak, de senki nem mert megszólalni.
Gábor agya közben lázasan pörgött. Ki lehetett? Ki adhatta fel? Egy konkurens? Egy sértődött üzlettárs? Eszter neve egyetlen másodpercre átvillant a gondolatain, de azonnal el is vetette. Nem, ő erre képtelen. Egy gyáva kis egér, aki még cincogni sem mer.
— Hol van a főkönyvelőjük? — kérdezte az ősz férfi, miközben a széfből előkerült alapító okiratokat lapozta.
— Ő… beteg — préselte ki magából Gábor.
— Érdekes egybeesés — jegyezte meg a nyomozó. — Ugyanis épp tőle kaptunk bejelentést. Részletesen leírta a használt konstrukciókat, és bizonyítékokat is csatolt. Tudott róla, hogy a felesége párhuzamos nyilvántartást vezetett?
Gábor fejében ebben a pillanatban mintha valami elpattant volna. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Az ősz hajú férfi elégedetten bólintott, majd folytatta az iratok átvizsgálását.
A házkutatás négy órán át tartott. Amikor a nyomozók végül távoztak, három doboznyi dokumentumot és két szervert vittek magukkal. Gábor a feldúlt iroda közepén egyszerűen leült a padlóra, és üres tekintettel bámulta a falat. A telefonja megállás nélkül csörgött, de nem vette fel. Tudta, hogy Lilla keresi. És egyelőre fogalma sem volt, mit mondhatna neki.
Egy óra múlva mégis rászánta magát, és felhívta a húgát. A hangja remegett a dühtől és a félelemtől.
— Lilla, nagy baj van. Házkutatást tartottak az irodában. Eszter feladott minket a hatóságoknak.
— Mi?! — visított fel Lilla a vonal túlsó végén. — Hogyhogy feladott? Azt mondtad, minden le van zsírozva!
— Addig volt lezsírozva, amíg ő csendben ült! — vágta rá Gábor. — Minden egyes műveletről tudott, Lilla. Mindről! Felfogod, hogy a te egyéni vállalkozásod is előkerül, amin keresztül a készpénz egy részét megforgattuk? A papírokon te szerepelsz kedvezményezettként. Ez bűnrészesség. Ugyanazt a büntetést kaphatod, mint én.
— Miféle büntetést?! — Lilla hangja hisztérikus sikoltásba csapott át. — Te azt ígérted, semmit sem kockáztatok! Azt mondtad: „Írd alá a papírokat, megkapod a pénzt, és ennyi.” Gábor, nekem kisgyerekem van!
— Nekem is nyakig ér a baj, Lilla! — ordított rá. — A lakásodat valószínűleg zárolni fogják. Bűncselekményből származó pénzből vettük.